Bárhol légy, én veled vagyok

A következő hónap közepén – így mondta – Indiát felosztják, és az egész családomat, akik Láhór és Pésávar között élnek, lemészárolják, ha nem mentem ki őket. Azt válaszoltam neki, hogy mindenkit elfelejtettem, és hogy az egész egy álom volt: szülők, gyerekek, család, haza. Mindez álom volt, melynek immár vége szakadt. Ilyen erős volt bennem a kötődésmentesség, és ilyen erősnek is kell lennie. Ez az ember beszámolt a Maharsinak párbeszédünkről, és amikor a Maharsit elkísértem reggeli sétájára, megkérdezte tőlem:

– Miért nem mész és viseled gondját a családodnak?
– Amikor idejöttem, volt feleségem, voltak gyermekeim és szüleim, de amikor rám néztél, mindennek vége lett. Most te vagy az egyetlen rokonom, senki más a világon.
– Ha álomnak nevezed, miért félsz egy álomtól? Jobb, ha belépsz az álomba, és gondját viseled a családodnak. Miért félnél az álomtól? Álomkezed biztonságban van az álomtigris torkában. Így élj a világban, és nevezd azt álomnak! Ne félj, és tégy úgy, ahogy az álomban teszel! Az álom álom csupán, és semmi sem valós benne, de te, szüleid fiaként, szintén az álom része vagy. Menjen hát az álomfiú az álomországba, és mentse meg álomszüleit az álomban!
Ily módon határozta hát meg számomra az álmot. Majd hozzátette:
– Bárhol légy, én veled vagyok.

Ezzel a mondattal átadta nekem a tanítást: ő az „én vagyok”, amely velem van, bárhol legyek is.
Mit mondhattam neki? Tudtomra adta, hogy mennem kell. Leborultam hát előtte, összegyűjtöttem a port a lába alól, háromszor körüljártam, és elindultam. Pandzsábba utaztam, és csodák hosszú során át kimentettem a családomat a vérfürdőből. Ez a jótéteménye, ha a tanító mellett időzöl:

A tanító nemcsak a szabadságot adja meg neked,
de gondodat is viseli, bármire legyen szükséged.

Északra visszatérve azt láttam, hogy a Láhórból induló vonat szinte üres. Főleg muszlimok ültek rajta, akik azt kiáltozták, hogy „Öljétek meg a hindukat!”, valamint hinduk egy kis csoportja, akik biztonságot keresve közel húzódtak egymáshoz. Az a gondolatom támadt, hogy menjek, és üljek le a muszlimok közé, bár sokkal inkább a hindukhoz csatlakoztam volna. Kézfejemen ráadásul egy Óm tetoválás díszelgett, a fülem pedig hindu szokás szerint át volt lyukasztva. Ki ültette hát a fejembe azt a gondolatot, hogy közéjük üljek? Még együtt is kiabáltam velük. Ezzel a megmentővel – az Ómmal – a kezemen és tanítóm áldásával biztonságban megérkeztem, míg az összes többi hindut lerángatták a vonatról, és megölték őket.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Amikor megérkeztem a szülővárosomba, már nem voltak ott hinduk. Még a tonga, a lovas kordé is, amelyre felültem, muszlim volt. A hely, ahol valaha éltem – Guru Nánakpura – tiszta hindu kolónia. Ezért, hogy elkerüljem a gyanút, a közeli muszlim kolóniához, Iszlámpurához hajtattam. Onnan gyalog tettem meg az utat hazáig, csengettem, de nem érkezett válasz. Végül apám hangját hallottam a háztetőről:
– Ki vagy?
– A fiad! Nem ismered meg a hangomat? – kiáltottam vissza.
– Miért jöttél? – kérdezte. – Hogyan jöttél? Még járnak a vonatok? Minden rokont ki kellene juttatnod innen!
A kerületi elöljáró, aki muszlim volt, és igen jó barátom még a hadseregből, a saját házában rejtett el minket, és segített az Indiába való visszautazásunk megszervezésében.

Házainkat amritszári muszlim menekültek foglalták el, akiktől a szikhek elrabolták az asszonyaikat. Családom minden tagja, majdnem negyven ember, biztonságban kijutott vonattal, míg a legtöbb helyi család részben vagy teljesen elpusztult. Legvégül a szüleim menekültek ki, légi úton, a kerületi elöljáró segítségével, mivel a vonatok akkor már nem közlekedtek. Ilyen a Mester kegyelme. Senki sem lehet ártalmunkra, és ő mindennek gondját viseli.