Nyitott tudat, nyitott szív
Rengeteg téves információ él az emberek tudatában arról, hogy mi a kontempláció. Ha elmondjuk, mi nem a kontempláció, azzal talán segítünk abban, hogy helyes megvilágításba kerüljön.
(A "Mi NEM kontempláció?" című cikk folytatása)
Ezzel elérkeztünk a misztikus kegyelmek kérdéséhez. Ezeket a legnehezebb megkülönböztetni, hiszen olyannyira összefonódnak a pszichénkkel.
Úgy tűnik, egyre több empirikus bizonyítékunk van arra vonatkozólag, hogy a kora gyermekkori traumatikus érzelmi tapasztalatok következményei feszültség, szorongás és különféle védekezőmechanizmusok formájában elraktározódnak a testünkben és az idegrendszerünkben.
Hogy ezt módszeresen végezzük, vegyünk fel egy olyan kényelmes testhelyzetet, amelyben képesek vagyunk nyugodtan ülni. Hunyjuk be a szemünket. Ezzel a világ egyik fele el is tűnik, hiszen általában azon gondolkodunk a legtöbbet, amit látunk.
Az imádság alatt megszilárdított egyesülést be kell építenünk a valóság fennmaradó részébe. Isten jelenlétének egyfajta negyedik dimenzióvá kell válnia az egész életünk tekintetében.
Ha egyszer felismerjük azt a tényt, hogy a gondolatok nemcsak elkerülhetetlenek, hanem a gyógyulás és a fejlődés Isten által elindított folyamatainak szerves részét képezik, akkor képesek leszünk pozitív módon tekinteni rájuk.
Az akarat legfőbb cselekedete nem az erőfeszítés, hanem a beleegyezés. Annak titka, hogy kilábaljunk a kontemplatív imádság során felmerülő nehézségekből, az, hogy elfogadjuk őket.
A kereszténység első tizenöt évszázadát a kontempláció iránt mutatott pozitív hozzáállás jellemezte. Sajnálatos módon a tizenhatodik századtól kezdve egyfajta elutasító hozzállás uralkodott el.