A kosár üres.
Vásárláshoz kattintson ide!
Ráébredés
A befelé fordulás útja
Spira: Mikor az objektív tapasztalatok – beleértve bármilyen hagyományos értelemben vett vallási vagy spirituális gyakorlatot, melyek figyelmünket egy többé-kevésbé kifinomult tárgyra, például egy külső istenségre, tanítóra, mantrára vagy a lélegzetre irányítják – kimerültek mint lehetséges eszközök, amelyekkel elérhető a béke és a boldogság, egyetlen lehetőség marad csupán: önmaga felé fordítani az elménket, és tanulmányozni annak alapvető természetét.
Az elme elfordítása a tapasztalat objektív tartalmáról a forrás vagy lényeg felé, melyből született, a meditáció vagy ima esszenciája. Ez a befelé fordulás útja – amelyre olykor önkutatásként, önmagunkban időzésként, önemlékezésként vagy az önátadás útjaként utalnak –, amelynek a betetőzése a közvetlen út, melyet ebben a műben vizsgálni fogunk.
Ugyanarról a folyamatról van szó, melyről a tékozló fiú történetében is olvashatunk: a fiú elhagyja apja birodalmának biztonságát és kényelmét, hogy felfedezze, milyen örömöket és megelégedést kínálnak a világban rejlő lehetőségek, vagyis az objektív tapasztalatok, és végül rádöbben keresése hiábavalóságára. Ezután visszafordul a boldogság valódi forrásához, amelyet a történetben az édesapja jelképez, és amely tulajdonképpen mindvégig elérhető volt számára, és csak azért tűnt távolinak és hozzáférhetetlennek, mert elbűvölte a tapasztalatok drámája. E feladás vagy visszafordulás révén többé már nem a szenvedésünk megszállottjai leszünk, hanem elkezd bennünket érdekelni annak természete, aki szenved. Elfordulunk a tapasztalás tárgyaitól, és megvizsgáljuk a tapasztaló természetét.
E vizsgálódás során, ahogy az elme elfordítja megismerésének fényét a tapasztalás tárgyairól, saját lényege felé, fokozatosan – vagy időnként hirtelen – levetkőzi saját korlátait, és megmutatkozik akként a boldogságként és békeként, amelyet korábban az objektív tapasztalatokban keresett.
A béke és a boldogság tehát nem objektív tapasztatok, amelyben az elme időről időre részesül, hanem magának az elmének a természete. A boldogság a lényegi természetünk, melyet az idő nagy részében elfedhet vagy elhomályosíthat ugyan az objektív tapasztalat lármája, de sohasem szüntetheti meg teljes egészében. Ez az oka annak, hogy valamilyen módon minden nagy vallási vagy spirituális hagyomány azt vallja, hogy az élet végső célja – a tartós béke és boldogság – bennünk lakozik, és minden ember számára egyaránt elérhető bármikor, bármilyen körülmények között.