A legbiztonságosabb kikötőnk

Bármilyen egészségbiztosítást kötöttünk, és bármilyen egészséges is az életmódunk, előbb vagy utóbb szenvedni fogunk a sérülésektől vagy a betegségektől; végül meghalunk. A tökéletes lelki társ megtalálása nem tud megvédeni attól, hogy egyszer elválasszon tőle, ha más nem, a halál.

A benső menedék olyan biztonságot nyújt, amely nem függ valaki vagy valami rajtunk kívül állótól. Az első menedék, a határtalan szent tér valódi védelmet ad, mert változatlan, elpusztíthatatlan, túl van születésen és halálon, örök. Bármilyen nehézséggel kell szembenéznünk, az első menedék segít abban, hogy megengedjük és teljesen elfogadjuk tapasztalatainkat. A második benső menedék, a tudatosság fénye semmilyen ok vagy körülmény hatására nem halványul, és nem alszik ki. A benső fény nem szűnik meg: mindig ragyogó és tiszta. Még a legsötétebb körülmények között is megbízhatunk benne, hogy velünk van. A harmadik menedék melegségében is megbízhatunk, amely szintén megvan bennünk. Spontán módon merül fel a nyitottság és tudatosság egységéből.

Lehetnek olyan pillanatok, amikor hidegnek és sötétnek érezzük a helyzetünket, amikor úgy érezzük, minden fény eltűnt az életünkből. A tapasztalatunk és a benső valóság azonban nincs szinkronban, hiszen a fény mindig ott van. Ezekben a pillanatokban távolinak tűnik a benső menedék elérhetősége, de a bizalom érzése elhozhatja a benső menedék pislákoló fényét, amely képes megváltoztatni sötét tapasztalásunkat. A bizalom fontos útitársunk az ösvényen. Nem képzelhető el olyan rettenetes helyzet, amelyben ne lehetne a három kapuhoz fordulni. Ahogy ismerőssé válik a benső menedékbe való belépés és a benne való tartózkodás, elkezdünk bízni gyógyító jelenlétében.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Mindannyian annyira vágyunk erre a benső kapcsolatra, amennyire egy elveszett gyermek vágyik arra, hogy megtalálja édesanyját. Amikor kapcsolódunk a benső menedékhez, akkor úgy pihenhetünk ennek terében, ahogyan egy gyermek pihen édesanyja szerető karjaiban, ahol biztonságban és teljes mértékben védve érzi magát.

Van egy tibeti vicc a jógiról, aki elhagyja a menedékét, hogy élelmet szerezzen. Attól való félelmében, hogy eltéved a piacon, piros szalagot köt a lábára. Amíg a szalag ott van, biztonságban érzi magát. Egyszer csak lenéz, és azt látja, hogy a szalag leesett. Kétségbeesetten rohangál fel s alá a piacon, azt ordibálva: „Elvesztem! Elvesztem! Látott valaki? Én vagyok az, aki piros szalagot hordott a lábán.”

A jógi bolondnak tűnik, de többségünk hozzá hasonlóan viselkedne. Elveszítjük a munkánkat, vagy véget ér egy fontos kapcsolatunk, és elveszettnek érezzük magunkat. Ki vagyok én? Elfelejtjük, hova tettük a mobiltelefonunkat, pánikba esünk és megzavarodunk. Hol vagyok? Mindannyian megtapasztaltuk, milyen érzés elveszíteni a piros szalagot. Az igazság azonban az, hogy sosem vesztünk el.