A példázat és a kóan

A Hegyi beszédben Jézus arra figyelmeztet, hogy az ember ne vessen gyöngyöt a disznók elé, és pontosan erről beszél itt is. Nem szeretné átadni a legmélyebb tanítást azoknak, akik nem érdemesek rá: vagy azért vetnék el, mert nem ismerik fel, vagy azért, mert nem állnak rá készen, és a szellemi megnyílás puszta léptéke meghaladhatja azt, amit képesek lennének befogadni. Más szavakkal, bizonyos emberek számára az a legjobb, ha folytatják a spirituális út külső megjelenési formájának gyakorlását, egészen addig, amíg érzelmi egészségük és szellemi integritásuk határozott alapra nem talál. Nyilvánvaló, hogy Jézus a tizenkét apostolt azzal a szándékkal választotta ki, hogy számukra tanításai mélyebb összefüggéseit feltárja, mondanivalóját pedig azért foglalja példázatokba, mert amíg valaki erre nem áll valóban készen, addig úgysem fogja pontosan érteni, hogy miről beszél.

A zen buddhizmus hagyományaiban vagyok otthon. Ebben közismert a kóan, amit a tanítás eszközeként használnak. A kóan egy talány vagy egy olyan kérdés, amelyet úgy szerkesztenek meg, hogy a kondicionált elme ne tudja helyesen megválaszolni. Ha helyesen szeretnénk rá válaszolni, szó szerint a kóanná kell válnunk, és meg kell azt testesítenünk. A mi kultúránkban a legszélesebb körben ismert kóan talán a következő: milyen a hangja az egykezes tapsnak? Mindannyian ismerjük a kétkezes taps hangját, de vajon milyen a hangja az egykezesnek? Ez tehát a kóan, vagyis afféle talány, és az embert arra kérik, meditáljon rajta, amíg a kérdés, „milyen a hangja az egykezes tapsnak?” tudata részéve nem válik. Ha intellektuális válasszal térne vissza tanítójához, – és tegyük fel, hogy a válasz filozófiai szempontból többrétegű és koherens –, a zenben akkor is könnyen elvetnék azt azzal, hogy helytelen. Ilyenkor arra kérik az illetőt, inkább folytassa a meditálást, amíg nincs tényleges tapasztalata az egykezes tapsról, amit aztán bemutathat tanítójának.

Amint kilépünk a fogalmi gondolkodásból – vagyis értelmünknek abból a részéből, amely tapasztalatainkat folyton-folyvást elvonatkoztatja, és ami miatt állandóan a gondolatainkban élünk –, mi magunk válunk a kérdéssé. Ekkor a kérdés a tudatunk gyökeréig hatol, és megláthatjuk, hogy az egész univerzum egy kézzel tapsol, és az voltaképpen maga az egykezes taps. Az intellektus fogalmi rendszerével ezt lehetetlen elmagyarázni, de a kóan éppen az ilyen jellegű megértés felé mutat. A zenben arra hívnak, hogy legyen a kóan szemlélődésünk tárgya, és a feltáruló választ ne osszuk meg másokkal, tehát a zenben is létezik egy titkos hagyomány. A kóanokra adott válaszokat vagy megoldásokat nem publikáljuk könyvekben, és nem adjuk oda senkinek. Egy kérdés könyvekből megismert válasza talán segíthet az intellektuális megértésben, de ettől mi magunk nem válunk a válasszá, márpedig a kóan szerepe éppen az, hogy a kérdés megoldásává váljunk.

Bizonyos értelemben a példázatok úgy hatnak, mint egy-egy kóan. Ahhoz, hogy megértsünk egy példázatot, egészen be kell laknunk a jelentését. És ha ezt a jelentést teljesen belaktuk, akkor beléptünk a Mennyei Királyságba, az örök életbe, akkor megtaláltuk igaz, halált nem ismerő természetünket. Jézus azzal kezdi Tamás evangéliumát, hogy azok, akik megértik tanításait, belépnek a Mennyei Királyságba, és nem tapasztalják meg a halált. Példabeszédeit és tanításait egyedül az isteni természet, a Mennyei Királyság nézőpontjából lehet megérteni, tehát ahhoz, hogy megértsük, abban az állapotban kell lennünk. Nagy hagyománya van azoknak a tanításoknak, amelyeket úgy alkotnak meg, hogy csak megvilágosodott állapotban lehet őket megérteni. Abban az állapotban egy csapásra értelmet nyer minden.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ