Igen nagy a hasonlóság e modern időkben született dzsívan-mukta és a Buddha tanítása között. S nem is lehet nagyobb bizonyíték annál, hogy – bár a Buddha új vallást alapított, melynek az volt a sorsa, hogy kielégítse az emberek igényét India határait jócskán meghaladva – a spirituális lényeg ugyanaz maradt, s csupán a járulékos elemek változtak.

Soha vallást nem alacsonyítottak le jobban, mint azok a buddhisták, akik úgy akarják belopni magukat a modernizmus kegyeibe, hogy ateizmusként vagy agnoszticizmusként értelmezik azt, hogy a Buddha nem volt hajlandó beszélni Istenről.

Itt nem a buddhista kozmológiára utalok, amely valójában sokkal kevésbé jelenik meg a Buddha tanításában, mint a későbbi magyarázatokban (és amely egyike azon járulékos elemeknek, amelyekről a Buddha, akárcsak Bhagaván, jobban szeretett nem beszélni, nehogy az elméleti érdeklődés eltérítse a kérdezőt a spirituális erőfeszítés gyakorlati szükségességétől). Tanításának azon hatalmas központi témájára gondolok, mely szerint a káprázathoz fűződő ragaszkodása tartja az embert a halál és a születés körforgásában, valamint a szenvedésben, s hogy a megvilágosodás elhozza a megszabadulást.

Természetesen ez az alapvető igazság valamilyen formában minden vallásban és szellemi tanításban megtalálható, ám a Buddháéban, ugyanúgy, mint Srí Bhagavánéban, központi helyet foglal el. Ennek következményeként ők mindketten azt a közvetlen utasítást adták, hogy forduljunk el az illúziótól, és keressük inkább a megvilágosodást, a helyett a közvetettebb ígéret helyett, hogy az erényért jutalom jár, a bűneink miatt pedig lakolnunk kell. A közvetettebb szót használom, s nem csupán azért, mert egy ilyen tanítás egy erkölcsi felhívással elkendőzi azt, amit egyszerűbben az ok és okozat tiszta törvényeként is bemutathatnánk, hanem azért is, mert követőinek tekintetét és törekvéseit olyan állapotokra irányítja, melyek világunk és a móksa vagy nirvána abszolút valósága között helyezkednek el. Ezek az állapotok, noha magasabb rendűek és valósabbak jelen életünknél, az advaita végső igazságában úgyszintén illuzórikusak.

Mivel Bhagaván visszautasította, hogy bármilyen kisebb célt irányozzon elő, vagy elfogadjon bármiféle esetleges valóságot, hajthatatlan volt, és nem beszélt a halál utáni életről – a Buddhához hasonlóan. Amikor feltették neki a kérdést: „Mi lesz velem a halál után?”, így válaszolt: „Miért akarod az előtt megtudni, mi leszel halálod után, mielőtt tisztában lennél azzal, mi vagy most? Először azt fedezd fel, mi vagy most!” Más szavakkal: keresd az Önvaló végső igazságát, az létezik egyedül ezen és az összes többi élet látszatán túl. Bővebben is kifejtette ennél: „Ám az emberek még csak hallani sem szeretnek erről az igazságról, azt viszont buzgón megtudnák, mi található e világ mögött, s hallanának a mennyországról, a pokolról és az újraszületésről. Mivel a titokzatosságot, nem pedig az igazságot szeretik, a vallások kielégítik őket, ám azok végül elvezetik őket az Önvaló közelébe. Bármilyen eszköz fogadj is el, végül vissza kell térned az Önvalóhoz. Miért ne időznél hát Abban itt és most?”

Az Isten-és-ember szintje alatt ott az egyedüli ego káprázatának szintje, éppen úgy, ahogy fölötte ott az egyedüli Buddha-tudat valósága. A magasabb világ látszata alatt ott e fizikai világ látszata, mint ahogy fölötte a nirvána. Ők összetévesztik a legmagasabbat a legalsóval. Azt, hogy visszautasítjuk a személyes Isten szintjén való megállást – ami az igazság egy szintje, azonban nem a végső Igazság –, ők úgy forgatják ki, hogy azt jelentse, képtelenek vagyunk felülemelkedni a jelenségvilágon, amelynek illuzórikus voltát a Buddha tanította.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ