A szatguru az a tanító, aki az igaz Énedre mutat

- Azt mondod, az igaz tanító az igaz Énedre mutat. Ezt bármelyik hagyományra érted, legyen az akár hindu, keresztény, buddhista és a többi?

- Igen. Minden vallás alapja az Istennel való misztikus, megismerhetetlen, eksztatikus egyesülés. Ami az alapokra épül fel, az a hagyomány szerkezete – egy ösvény, egy út, amelyen eljutunk odáig.

Minden tradíción belül vannak olyan emberek, akiket kiközösítettek, sőt meg is égettek vagy fejüket vették, mert az egység, avagy egyesülés eléréséhez áttörtek ezen a struktúrán. Amint a hagyomány korláttá válik, át kell törni, a következményekre való tekintet nélkül.

- Tehát valójában nem annyira az eszköz a fontos, mint inkább az, hogy eljussunk a felismerésig?

- Az eszköz – ha maga az élő igazság – maga a felismerés. Ez saját Éned felismerése.
Krisztus azt mondta: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ez annak felismerése, hogy az eszköz, a tanító, az Atya, az Anya nem más, mint saját Éned, ami nem metafizikusan, hanem szó szerint értendő. Saját Éned különböző formákban jelenik meg, de ugyanazon Énként ismered fel. 

Rengeteg tanító van: ismert és ismeretlen, emberi és nem emberi, fizikai, tudati, érzelmi és asztrális. Mégis a szatguru¹ az a tanító, aki az elkülönültség okozta szenvedés vége felé mutat. A szatguru olyan világosan és olyan erővel teszi ezt, hogy saját – Önmagára mutató – Énedet ismered fel benne.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

- Honnan lehet tudni, hogy a tanító tényleg az a tanító, akiről beszélsz?

- Ezt tudod. A tudásodnak pedig semmi köze nincs ahhoz, amit bárki más mond. Nagyon szerencsés vagy, ha azonnal felismered a tanítódat – de ez nem szükséges.
Nincs semmi baj a kezdeti kételkedéssel vagy azzal, ha időt adsz magadnak a vonzalom ellenőrzésére. Végül úgyis tudni fogod. Ekkor a kihívás már az önátadásban van. A kihívás abban rejlik, hogy tiszteld, amit a tudáson túl tudsz, és elfogadd a tudást, meghaladva minden arra irányuló mentális próbálkozást, hogy intellektuálisan bebizonyítsd.

Végül bíznod kell önmagadban. Vannak, akik félnek bízni, és azt gondolják: „Igen, hibáztam. Bíztam magamban, és végül elvesztettem minden pénzem, a munkám, az állásom.” Ha valóban bízol magadban, akkor nem törődsz azzal, hogy mit veszítesz ezzel a bizalommal. Én mindig azt javaslom, hogy a nehézségekkel mit sem törődve hagyatkozz a benned lévő legmélyebb intuitív tudásra.

Ezt elkezdheted a viszonylagos bizalommal, de ha tiszteled, ha követed a benned lévő bizalmat, és ha megvan benned a hajlandóság mind a kényelmetlenségre, mind pedig a nyitásra, akkor a viszonylagos bizalom képes elvinni téged az abszolút bizalomhoz.
Lehet, hogy valaki azt mondja, tanítót keres, de valójában nemegyszer csak egy erős embert szeretne, aki megteszi helyette, amit ő akar. Amikor az ilyen ember úgy imádkozik Istenhez, hogy „Legyen meg a Te akaratod!”, tulajdonképpen azt gondolja: „Legyen meg az én akaratom!”

Általában igen kíméletlen az, amikor a saját Éneddel mint tanítóval kerülsz kapcsolatba. Semmi esélyed nincs a birtoklásra, a kontrollálásra vagy az irányításra.

Sokan elmennek Lakhnaúba², hogy Pápádzsíval találkozzanak, és a legtöbben látják, milyen elképesztő, hogy ez az ember maga a szeretet. Senkitől nem akar semmit, saját boldogságukat kivéve, és legyen ez a boldogság bármelyik szinten, ő megtalálja. Azt akarja, hogy boldog legyél. Hogyan is ne akarná? Ő a saját Éned.

Azok, akik valóban a dolgok mélyére hatolnak, egy feldühödött tigris határtalan intenzitását fogják megtapasztalni, aki áldással, ugyanakkor könyörtelenül véget vet a szenvedésüknek. És mindezt tiszta, szívből fakadó szeretettel teszi. Miközben semmit sem akar tőled, szívével végigpásztázza benned a legutolsó kis sarkot is, az egóval való rejtett azonosulás után kutatva, és kitépi azt onnan.

Én ezt nevezem tanítónak. Minden más csak játszadozás… Játszadozás a felébredéssel, miközben állandóan arra törekszünk, hogy kézben tartsuk az irányítást.