A gonosz vágyak buddha-természete

Azért akarjuk elűzni a gonosz vágyakat, hogy feltárjuk a buddha-természetet, de hová fogjuk eldobni őket?

Amikor azt gondoljuk, hogy a gonosz vágyak olyan dolgok, amiket el lehet dobni, az eretnekség. A „gonosz vágyak” is csak egy név, amit használunk, de valójában nem létezik olyan dolog, amit el lehetne különíteni, és el lehetne dobni.
Talán úgy érzitek, hogy bolondítalak benneteket, de szó sincs róla! Ebben nincs semmi nevetnivaló. Amikor erről beszélünk, meg kell értenetek sikantaza gyakorlásunkat.

Van egy híres kóan [a Nyugalom könyvében*] egy emberről, aki felmászik egy száz láb magas póznára. Ha ott marad a pózna tetején, akkor nem megvilágosodott ember. Ha elrugaszkodik a pózna tetejéről, akkor lehet, hogy megvilágosodott. Ennek a kóannak az értelmezése tulajdonképpen megegyezik gyakorlásunk értelmezésével. Azért hisszük azt, hogy a gonosz vágyakat el kell dobni, mert a pózna tetején maradunk. Így aztán bajban vagyunk. Valójában a póznának nincs teteje, a pózna folytatódik a végtelenségig, tehát itt nem lehet megállni. Ám ha éppen valamilyen megvilágosodástapasztalatunk van, könnyen azt hihetjük, hogy itt megpihenhetünk, és megfigyelhetünk különféle látnivalókat a pózna tetejéről.

A dolgok folyton nőnek vagy valami mássá alakulnak. Semmi sem létezik a saját formájának vagy színének megfelelően. Amikor azt gondolod, hogy „itt a pózna teteje”, akkor szembekerülsz a problémával, hogy leugorj-e vagy sem. Innen azonban nem lehet leugrani. Ez már félreértés. Nem lehetséges. És bár megpróbálsz megállni a pózna tetején, nem maradhatsz ott, mert az állandóan nő.
Ez a probléma, tehát felejtsétek el azt, hogy megálltok a pózna tetején. A póznáról megfeledkezni azt jelenti, hogy ott vagy, ahol éppen most vagy. Nem így vagy úgy vagy, nem a múltban vagy a jövőben vagy, hanem pontosan itt. Érted? Ez a sikantaza.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Felejtsétek el ezt a pillanatot, és nőjetek bele a következőbe. Ez az egyetlen lehetséges út. Amikor például készen van a reggeli, a feleségem megüti a facsattogtatót. Ha nem válaszolok, tovább üti, míg egészen mérges nem leszek. Ez egy egészen egyszerű probléma, azért van, mert nem válaszolok. Ha azt mondom, „Hai!” [Igen!], akkor nincs probléma. Ha nem válaszolok igennel, tovább hív, mert nem tudja, hogy hallottam-e.

Néha azt gondolhatja, hogy hallom, de nem válaszolok. Amikor nem válaszolok, a pózna tetején vagyok. Nem ugrom le. Azt hiszem, valami fontosat kell csinálnom ott a pózna tetején: „Nem kellene hívnod. Várnod kellene.” Vagy esetleg azt gondolom: „Ez nagyon fontos! Itt vagyok a pózna tetején! Nem tudod?” Ilyenkor tovább fogja ütni a csattogtatót. Így teremtünk problémákat.

A titok tehát annyi, hogy csupán igent kell mondani, és le kell ugrani. Akkor nincs probléma. Ez azt jelenti, hogy a jelen pillanatban önmagad vagy, mindig önmagad vagy, és nem egy régi énedhez ragaszkodsz. Mindent elfelejtesz önmagadról, és felfrissülsz. Új éned van, és mielőtt ez az új én régi énné válna, azt mondod, igen, és kisétálsz a konyhába reggelizni. Tehát minden pillanatnak az a kritikus pontja, hogy feledkezz meg a kritikus pontról, és hosszabbítsd meg a gyakorlásodat.