Kérdése van? Hívjon minket! +36706001905

A mindenség szeme

Az okokba vetett hit, mint az ego legfőbb támasztéka

Áttörő felismerések akkor történnek, amikor eltávolítjuk az útjukat álló akadályokat. Ezek az akadályok önmaguktól ledőlnek, ha a támasztékaikat elmozdítjuk. Ilyen támaszték az „ok” fogalma.

2021.11.13 21:39
Az okokba vetett hit, mint az ego legfőbb támasztéka

Ha megértjük, hogy az okokba vetett hit az egyik legfontosabb alappillére a különálló, önálló léttel rendelkező és független én vagy ego tévképzetének, világossá válik, miért is ilyen lényeges ez a felismerés.

Az ok fogalma magában hordozza a kettősség képzetét: „ez” okozza „azt”. Következésképpen megjelenik egy ebből adódó logikai szükségszerűség, hogy létezik egy „én”, amely a cselekedetek magyarázatául és okául szolgál. A gondolatok hátterében tehát egy képzeletbeli „gondolkodó”, a cselekedetek hátterében egy „cselekvő”, az érzések hátterében egy „érző”, a találmányok hátterében egy „feltaláló” áll, és így tovább.

Mindennek jellegzetes vonása még a téves azonosulás a tettekkel és a magatartásformákkal, a szerepekkel vagy az elnevezésekkel. Ez a zavar abból ered, hogy az ént tévesen nemcsak egy különálló cselekvőként azonosítjuk, hanem mindez összemosódik egy énképpé, amely szerint azonosak vagyunk tetteinkkel, viselkedésünkkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal, stb. A meggyőződés, miszerint bizonyos tulajdonságokkal vagyunk azonosak ­ tehát például jók, rosszak, esetleg maga a hivatásunk vagyunk­, hajlamos a cselekedetek hátterében álló, elkülönült cselekvőről szőtt illúziót sajátságos melléknevek végtelen sorával kiszínezni.

Az „én” elmerül az önmeghatározások végeláthatatlan ingoványában, és felismerhetetlenné válik. Ha ezek a meghatározások „jók”, az illető örül, ha „rosszak”, akkor bűntudata lesz vagy elcsügged. Valójában az összes önmeghatározás megtévesztő és egyformán félrevezető.

Nem árt felismerni, hogy a különálló én vagy entitás tévképzete hamis önazonosság-tudatot teremt, amelynek makacsságán látszólag több okból is nehéz felülkerekedni. Beleszeretünk ebbe a becses énbe, ami rögeszménkké válik, és énközpontúvá teszi fogalmazásunkat és gondolkodásunkat. Az ént életünk történetének és drámájának hősévé vagy hősnőjévé magasztaljuk. Így önmagunk „énje” az elkövető és az áldozat, az ok, minden feddés és dicséret jogos alanya és az élet melodrámájának főszereplője lesz. Mindez azt is megköveteli, hogy megvédjük az ént, és fennmaradása mindennél előbbre való legyen. Ehhez hozzátartozik az a kényszer is, hogy mindenáron „igaza” legyen. Az én valóságosságába vetett hit ettől fogva egyet jelent a túléléssel és a létezés folytatásával.

Akkor emelkedhetünk felül az énnel való azonosuláson, ha a fent leírt mentális hajlamok mindegyikétől megszabadulunk. Ehhez a szeretet és alázat jegyében készen kell állnunk arra, hogy „feláldozzuk” Istennek ezeket a sajátságokat és gondolkodásmódbeli szokásokat. A feltétlen alázathoz csak úgy juthatunk el, ha gondolatainkat és véleményeinket az igazolhatóan megalapozottak körére szűkítjük. Ez azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk elengedni minden feltevésen alapuló gondolatot. Ha kitartóak vagyunk, az üres látszatok nem igazságként, hanem a tévedések forrásaiként jelennek meg. Egyetlen végső, dicsőséges darabokra hullással ráébredünk, hogy az elme nem is „tud” semmit. Legfeljebb ismeretei lehetnek „valamiről”, de képtelen a tudásra. A valódi tudás azt jelenti, hogy egyek vagyunk a tudás tárgyával, hiszen nem az tesz valakit kínaivá, hogy mindent tud Kínáról.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ