Az Upanisadok kinyilatkoztatása: az önvaló megismerése

Bennük található a hindu tanítások kvintesszenciája, az a páratlan bölcsesség, mely az emberiség nagy örökségeinek egyike. Az időszámításunk előtti első évezred közepe az az időszak, mely Indiában a dzsinizmus és a buddhizmus kialakulásának, Kínában a taoizmusnak és a konfucianizmusnak, Perzsiában a zoroasztrianizmusnak, Görögországban a filozófusoknak, Izrael földjén pedig a prófétáknak volt tanúja. Karl Jaspers az emberiség történelmében „axiális korszaknak” nevezte ezt az időszakot. Az ősi világ mitikus képzetvilágából ekkor emelkedett ki a racionális világlátás. A történelem kezdete, pontosabban az emberi beszéd első megjelenése óta az ember a teremtő képzelet, az intuitív bölcsesség világában élt.

Ebben értelem és érzés, vágy, gondolat és akarat mindmind a szavak és a gesztusok, a tánc és a dal, a szobrok és a festmények, a rítusok és az áldozatok szimbólumaira irányultak, és e szimbólumokon keresztül szemlélték az isteneknek, vagyis a kozmosz és a psziché erőinek a világát, amint az az emberi képzelőerőben visszatükröződve megjelent. Ez volt a Védák világa. Most azonban, az Upanisadok korszakában a racionális értelem áttör a képen és a szimbólumon, s a tiszta gondolat fényében emelkedik fel. A fogalom kezdi átvenni a képmás helyét.

Ám tisztáznunk kell: nem arról van szó, hogy az ész, a ráció átveszi a teremtő képzelet, az imagináció helyét, hanem sokkal inkább arról, hogy a keatsi „teremtő képzelet igazsága” tisztább fénybe emelkedik. Pontosan ebben az időszakban találjuk meg az imagináció és a ráció tökéletes házasságát az intuitív gondolat formájában. Az intuíció, mint mondottuk, először még vak; a valóság homályos, nehezen kivehető megragadása, melyben benne rejlik minden későbbi tudás csírája. Az intuíció a gondolat kezdeti formája, melyben a gondolat egész jövőbeli struktúrája benne rejlik, ahogyan az ember egésze is benne rejlik a magzatban. Ahogyan az ész ereje fejlődik, a sötét, kezdeti gondolkodást, a gyermekkor tudását kezdi megvilágítani az értelem. Így jön létre a képek és szimbólumok nyelve, s megszüli aztán a mítosz hatalmas, gazdag világát – melyben az ember évezredeken keresztül élt. Majd ebben az „axilális” korban az ész áttör a szimbólum fátylán, hogy felfedezze a benne foglalt igazságot.

Nem lehet eléggé magasztalni e momentum fontosságát az emberiség történelmében. Ez az a pont, amikor az ember elérkezik az önmagáról való tudáshoz, a védikus látók Átmanjához, az Önvalóhoz, a delphoi orákulum „ismerd meg önmagad”-jához. A Hold és a csillagok által bevilágított éjszakából, bármily szépen ragyogjanak is, elérkezik a Nap és a nappal világosságához.

Ám ezen a ponton nem törik meg a folytonosság. Az ész ereje, mely a képzelőerőben már korábban munkálkodott, s megteremtette a mítoszt és a szimbólumot, most áthatol a valóság tiszta intuíciójához. A lélek első intuíciója sötét volt, és homályos, és a képzelet gazdag, szimbolikus intuíciója révén növekedett. Most viszont túllép a képeken és szimbólumokon, s elérkezik a gondolat tiszta világosságához. Az emberi értelem mégsem képes meglenni képek és szimbólumok nélkül. Még amikor átlép a tiszta intuíció túlnanjába, akkor is szüksége van képekre és szimbólumokra, hogy beléjük öltöztesse gondolatait. Ez az oka annak, hogy e korszakban virágzó költészettel találkozhatunk: a homéroszi eposszal és a görög tragédiákkal, a zsidó próféták imaginatív géniuszával, a kínai Ódák könyvével, az indiai Rámájanával és Mahábháratával. Ez az a kor, ahol az ész és a képzelőerő csodás házasságban talál egymásra, s a maszkulin és a feminin egyesül, hogy létrehozza a teljes embert. Nem véletlen, hogy ennek a korszaknak a végén bukkannak fel a tökéletes ember alakjai, Indiában Ráma és Krisna formájában, a buddhizmusban a Bódhiszattva, valamint Jézus, a Krisztus, a Messiás, aki beteljesíti az Izraelnek tett ígéreteket és a messianisztikus Papra és Királyra vonatkozó próféciákat.

Az emberi történelem e páratlanul magasztos időszakához tartoznak tehát az Upanisadok. A Védák gazdag imaginatív hagyományából fakadnak, és azt az értelem tiszta fényével ragyogják be. Ezen a ponton láthatjuk, ahogyan az emberi szellem az önmagáról való tudatosság szintjére emelkedik, ahogyan az emberi értelem elkezd tiszta fogalmakat alkotni, és a fizikai világ a tudományos megismerés tárgyává lesz. Az Upanisadok bölcsessége kimeríthetetlen. A végső valóság mélységes intuíciójából fakad, egy olyan túllépésből, mely maga mögött hagyja a természet minden külsődleges formáját, egy olyan belső tapasztalásból, melyben az ember intuíciója tisztán megragadja a szellemet.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Az ember test, lélek és szellem. Először a szellem testi tevékenységben nyilvánítja meg magát, ételt, ruhát és oltalmat keres, megházasodik, családi életet él, részt vesz a vallási rítusokban és áldozatokban. Ám a lélek ereje, a psziché már ott van s működik: megteremti a nyelvet, mítoszokat alkot, felépíti a képzelőerő hatalmas világát. Majd ahogyan az értelmi erők kifejlődnek, a szellem racionális értekezésekben, erkölcsi érzékben, végül pedig a valódi Önmagára ébredésben nyilvánítja meg magát. Túllépve a test és a lélek korlátain, az ember ráébred a szellem valóságára, a világegyetem minden formája mögött meghúzódó transzcendens misztériumra, arra a valóságra, mely noha mindig jelenlévő, a kezdetektől fogva elrejtettségben létezett, ám most mégis a tudatosság teljes napvilágára került.
Az Upanisadokban három szót használnak e végső valóság leírására: Brahman, Átman és Purusa. Egyik terminus sem igazán adekvát, hiszen egyetlen szó sem képes leírni az emberi létezés abszolút valóságát. Ahogyan egy buddhista mondás fogalmaz: „Szavakat használunk arra, hogy túllépjünk a szavakon, és eljussunk a szavak nélküli lényeghez.” Az emberi nyelv az ember fizikai természetéből származik. „Nem az értelem, hanem az idegek hozták létre a beszédet” – mondta Srí Aurobindó. A szavak eredetileg az életfunkciók és az érzékszervek tapasztalatait fejezik ki. Ám ezek az életműködésre vonatkozó és érzékszervi tapasztalatok olyan képeket szülnek, melyek az emberi képzeletben a világot tükrözik. Ekkor jön létre a költészet. A szavak szimbólumok ott, ahol a tudattalan archetípusos képei összpontosulnak és a tudatba kerülnek, így miközben az ember tudatossá válik a világra, önmagára is tudatossá lesz. Ez a tudatosság azonban még diffúz, a szimbolika gazdag és sokféle, ám nem tiszta. Az ember még mindig a képzeletben él. A szóhoz zene, gesztus, tánc és rituális cselekvés társul; az ember ily módon tapasztalja meg egységét a világgal. Az ész csak fokozatosan lép be, hogy világosan elhatárolja az embert magát a világtól, a világot és az embert pedig közös alapjuktól.

A Brahman szót a szanszkrit brih igegyökből származtatják, melynek jelentése megduzzadni, megnőni. Eredetileg ez arra utalt, hogy a világ a tudatalatti mélységeiből emelkedett ki és növekedett tudatossággá. E kifejezést értik még a védikus igére vagy mantrára, melyet Stí Aurobindó „a világot teremtő ritmus hangjának” nevezett. A Brahman az a rejtélyes erő a természetben, mely az igében tudattá lesz. „Kezdetben ez a Brahman volt, egyetlenegy.” Az „ez” a világ, a valóság, melyben önmagunkat találjuk, és ezen a ponton az intuíció elért odáig, hogy ez a valóság „egyetlenegy.” Roppant jelentős lépés az emberi gondolkozásban, amikor feltárul, hogy a világ, melyben annak minden zavaró tarkaságával együtt élünk, „egyetlenegy”. Ez az az intuitív meglátás, mely minden ind gondolkodás alapjául szolgál, s ez egy fundamentális emberi intuíció. Minden ember először egységként tapasztalja meg a világot.

Ahogyan az értelem kifejlődik, ennek az egységnek a különböző aspektusai elválnak egymástól, és az alapvető egység elvész az emberi tekintet elől. Erre a sorsra jutott a modern ember is. Az ész olyan mértékig növekedett, hogy az ismeretek egyre gyarapodó sokféleségével rendelkezünk, ám ennek folyamatában elveszítettük az egész egységesítő látomását. Az ősi embernek nagyon kevés tudása volt még a természetről, ámde birtokában volt az egész mélységes tapasztalásának. A kozmikus rendben minden kapcsolatban állt mindennel. Ez a védikus ember látásmódja. Az Upanisadokban az egység elve, a teremtés alapja a tudatosság szintjére emelkedik, és a Brahman nevet kapja. Egyetlen szó sem képes leírni azt, ami a Brahman. Egyszerre minden és semmi. Forrása az egész teremtésnek, a természet egész sokféleségének. Minden dolgot áthat „Brahmától, a Teremtőtől, egészen a fűszálig”. Az egész világ, a föld, a víz, a levegő, a Nap, a Hold, a csillagok, az istenek (a kozmikus hatalmak) és teremtőjük mind a Brahmanra vannak „rászőve”. A Brahman a „méz”, minden dolgok szubtilis esszenciája. Valóban a Brahman minden egyes dolog: „Ez az egész (világ) a Brahman.” S mégis, a Brahman voltaképpen semmi: „a Brahman sem nem ez, sem nem az (néti, néti)”. Az ember nem mondhat többet, mint hogy „sem nem ez, sem nem az”.
A végső valósághoz érve paradoxonhoz jutunk, és szükségszerű is, hogy ez így legyen. Az emberi ész a megkülönböztetés erejével felruházott. Képes dolgokat egymástól elválasztani, elemezni, a vizsgálódás tárgyává tenni, elhatárolni a szubjektumot, az „alanyt” az objektumtól, a „tárgytól”. Az ész a nagy elválasztó, mely elkülöníti az embert a természettől és önmagától. A kettősség világát hozza létre, és megsemmisíti azt az eredeti paradicsomot, melyben az ember harmóniában élt a természettel és önmagával. Ám amikor az ész elvégezte a maga munkáját, mely az elválasztás és a széttagolás, képes visszatérni önmagához, képes újra felfedezni eredeti egységét, képes megismerni az Önvalót.

Az Upanisadok annak a feljegyzései, ahogyan az ember felfedezte az Önvalót. Az alábbi kérdésekre keresnek válaszokat: Ki vagyok én? Vajon ez a test vagyok, ez a fizikai organizmus, mely a mindenség fizikai organizmusának része, vagy az elme vagyok, a lélek, mely gondolkodik, érez, szenved és örvendez? Vagy van valami más, túl a testen és a lelken, melyben létezésem valódi jelentése meglelhető?

Van egy történet arról, hogy az istenek és a démonok (a természet pozitív és negatív erői) egy-egy képviselője Pradzsápatihoz, a teremtőhöz járult, és megkérdezte arról, hogy mi az ember igazi Valója. A teremtő először azt mondta nekik, hogy nézzenek bele egy tócsába, és ők látták is magukat „a hajuktól a körmük hegyéig”, és azt gondolták, hogy ez, a test, a valódi Önmaguk. Ám az istenek képviselője, Indra rájött arra, hogy mégsem ez az, amit keresett, így visszatért Pradzsápatihoz, aki azt mondta neki, hogy „aki az álomban vándorol boldogan, az az Önvaló”. Azt gondolta hát Indra, hogy belső önmaga, a gondolatok, érzések vágyak belső világa jelenti az igazi Önvalót. Aztán rájött, hogy mégsem ez az, amit keres, ezért hát ismét visszament Pradzsápatihoz, aki így szólt hozzá: „amikor az ember alszik, összeszedett, békés és nem ismer álmot, az az Önvaló”. Indra így meglátta, hogy a testen és az elmén túl lévő önmaga az igazi Önvaló, ám még mindig nem volt elégedett, hiszen ez a belső valóság még mindig öntudatlan. Így visszatért Pradzsápatihoz, aki felfedte neki a negyedik tudatállapotot, a turíját, azt a tudatállapotot, mely túl van az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapotán, amely a felébredett Önvaló állapota, amelyben az ember az Önvaló ismeretére tesz szert.

E történet mélységesen jelentős. A hindu hagyomány szerint három tudatállapot létezik: az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapota. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a valódi világ az érzékek által közvetített külső valóság, és hogy igazi valójuk a testi létezésben merül ki, abban, amit egy tükörben látnak, az arcban, amelyet a világ felé fordítanak. Ha egy kicsit érettebbé válik az ember, rájön, hogy igazi valóját gondolkodó és érző belső énje jelenti, a maga összes reményével, félelmével, örömével és szorongásával. Ez az álom állapotának felel meg.

Az ébrenlét és az álom állapotán túl azonban ott van a mélyalvás, a szusupti állapota is. Nyugati szemszögből nézve ez némileg meglepő, hiszen a legtöbb ember azt gondolná, hogy a mélyalvás egyszerűen az öntudatlanság állapota, és semmi jelentősége nincsen. Ám, kérdezi a hindu bölcselő, amikor a test már nem tudatos az érzékszerveiről, és az elme már nincs tudatában a saját gondolatainak, ki az, aki mégis megmarad a mélyalvás állapotában? A hindu látásmód szerint önmagunknak ez a lényege, amely túl van a testen és a lelken, minden tudatos tevékenységen, áll legközelebb az igazi Önvalóhoz. Ez a visszatérés a forráshoz, a gyökérhez, a lét alapjához.

Ebben az állapotban viszont nincsen tudatosság. Ezért szükséges túllépni ezen az állapoton, abba, amelyet a negyedik állapotnak, a turíjának neveznek. Ez a testen és a lelken, érzékelésen és gondolkozáson túli állapot az, melyben a személy valódi létére ébred, melyben felfedezi alapját, forrását – nem az öntudatlanságban, hanem a tiszta tudatosságban. Ez a keresendő cél, melyben az ember az Önvalóra ébredésre, az Önvaló ismeretére lel. Ez az Önvaló, az Átman, a Szellem megismerése, ahol az ember szelleme eléri és megérinti Isten Szellemét. Fogalmazhatjuk másképpen is. Az ember élete a tudattalan sötétségéből fakad, a természet anyaméhéből, ahová visszatérünk minden éjszaka. Ebben a sötétségben egyek vagyunk a földdel és a vízzel, a tűzzel és a levegővel. Az Anya méhébe tértünk. Mégis, ahogyan a természet, A védikus kinyilatkoztatás 69 a Nap, a Hold és a csillagok, a hegyek, folyók és tengerek minden formája a lehetőség szintjén benne rejlik abban a sötétségben, úgy az élet és a tudat minden eljövendő formája is már jelen van az anyaméhben. Ahogyan az élet szervei kezdenek kifejlődni az anyaméhben növekvő magzatban, úgy fejlődnek a természetben is az élet erői. A föld élő dolgokat szül magából, növényeket, fákat és virágokat, melyek a lehetőség szintjén benne rejlettek a földben, és a nappal világosságában a tudat sötétséget beragyogó fénye a felszínre hozza őket. Az élet és a tudat mindig is jelen voltak az anyagban, ám kezdetben nem léteztek még szervek, melyeken keresztül hatni tudtak volna. Mint a közelmúlt kísérletei bizonyították, a növényekben is benne ébredezik már a tudatosság halovány formája. A mélyalvásból, melybe a föld merül, az álom állapota felé kezdenek fejlődni. Az állatok az álom állapotában élnek. Vannak ösztönkésztetéseik, érzéseik, érzékszervi tapasztalataik, képzeletük, emlékezetük és némi fejletlen intelligenciájuk is. A tudat fénye kezd hajnalodni bennük, de az állatnak még nincs öntudata. A természet része marad, melyet külső törvényszerűségek határoznak meg. Érzékszervein keresztül tükrözi a világot, és ösztönkésztetései uralják. Az emberben ébred a természet öntudatra, benne a tudat áttör az álom állapotából az ébrenlétbe. Az ember tudatossá válik önmagára, a világra, ám e tudatosság csak viszonylagos szabadságot hoz magával. Az ember elszigetelheti magát a világtól, ösztönkésztetéseitől és vágyaitól, s eltöprenghet önmagán. Az az értelem, mely az anyagban a kezdetektől fogva ott szunnyadt mint megvalósulásra váró lehetőség, mely a csillagokat és az atomokat elrendezte, felépítette az élő sejtet, alakot adott a növényeknek és az állatoknak, most tudatként emelkedik fel. Az értelem e fénye mégis felettébb ingatag. Az embert javarészt még mindig az ösztönkésztetései és a vágyai határozzák meg, továbbra is a dologi természet részének érzi magát, s alig-alig tudatos egyéni önmagára. Ennek ellenére benne van az értelem és az öntudat kicsiny szikrája.

Ekkor kezdődik el az emberi létezés drámája. Az ember megengedheti magának, hogy ösztönkésztetései és érzékei uralják, hogy alávesse magát az anyagi természet hatalmainak, és rabszolgájuk legyen. Ám megteheti azt is, hogy ráébred a negyedik tudatállapotra, felfedezheti az értelem és tudatosság nem másutt, mint saját magában rejlő forrását, megnyithatja magát a szellem hatalmának, és igazi Önvalójára ébredhet. Ez történt az Upanisadokban is.

A védikus korszakban a tudat – noha növekedett – még mindig imaginatív tudatosság volt. A világ tükörképként jelent meg az emberi tudatban, mint istenek és démonok világa, melyben az isteni hatalom misztikus módon rejtve maradt. Ám most az elme áttör a valóság tiszta intuíciójába.
Az ember első intuíciója még homályos és vak volt – ez az a bizonytalan intuíció, mellyel mindannyian kezdjük életünket. Ahogyan az értelem fénye növekedett, ez az intuíció megtelt a természet formáival, a világ és önmagunk tudatosságával, a fizikai és pszichés léttel, amelyben az isteni szellem az istenek világának tükröződésében jelent meg. Mégis megmaradt a sokaság mögött megbúvó egész intuíciója, az Egyetlen Való, az ékam szat. A természet összes alakzata ennek csupán „neve és formája” (námarúpa) . Most, az Upanisadokban ez az intuitív szemlélet belép a fénybe, a lét tiszta tudatosságába, az önmagáról való abszolút tudatosságba, a szellem, az Átman, az Önvaló megtapasztalásába, mint ami a lét és a tudat alapja, s magának az értelemnek is a forrása.

Meg kell próbálnunk ennek az upanisadi látomásnak a mélyére hatolni. Ez minden emberi léttapasztalás alapja, ez a végső igazság, ez az, „amit megismerve minden más ismertté válik”. Az Upanisadok látói fedezték fel, s adták tovább Indiában nemzedékről nemzedékre; ebben foglaltatik „India bölcsessége”. Ez az intuitív igazság más vallásokban is ismert volt, a buddhizmusban, a taoizmusban és az iszlám misztikus hagyományában. Kezdettől fogva jelen van a kereszténységben is: ez az evangéliumok belső titka. Ám ez az igazság gyakran homályba merült, és a Nyugaton már szinte teljesen elveszett. Az Upanisadok azok, ahol a végső valóság eme ihletett látomása a legtisztábban kifejeződik, és ahol, mint látni fogjuk, magából a forrásból fakad fel. Ám ahhoz, hogy felfedezzük ezt az igazságot, képesnek kell lennünk arra, hogy befogadjuk azt, mert nem adja meg magát a tanulásnak vagy a pusztán emberi erőfeszítésnek.

„Nem érhető el ez a szellem [az Átman] sem az útmutatás, sem az értelem ereje, sem a szent tanítások hallgatása révén. Csak az éri el, akit kiválaszt. Néki a szellem [az Átman] felfedi önmagát.”

És ez itt a nagy buktató! Ha azt gondoljuk, hogy az Upanisadok értelmét el tudjuk sajátítani a modern tudomány, a filozófia, a védikus műveltség vagy a nyelvi analízis bármely módszerének segítségével, kudarcra vagyunk ítélve. Az Upanisadok a metanoiát, elménk gyökeres áthangolását követelik meg, a racionális tudásból az intuitív bölcsességbe való átmenetet, melyre manapság kevesen vannak felkészülve.

Részlet a Kelet és Nyugat házassága c. könyvből

UGRÁS A KÖNYVHÖZ