A belső imádság módszere

Azért, hogy lelassítsuk a gondolatok szokványos áramlását, gondoljunk csak egy gondolatra. E célból válasszunk egy olyan egy vagy két szótagú szót, amellyel jó érzésünk van.

Az Istenre vetett általános szerető tekintet talán jobban illik bizonyos emberek természetéhez. Ám ők is ugyanazt az eljárást követik, mint a szent szó használata esetében.
A szó azért szent, mert annak a szándékunknak a jelképe, hogy megnyitjuk magunkat Isten jelenlétének misztériuma előtt, mely meghalad minden gondolatot, képzetet és érzelmet. Nem a tartalma, hanem a célzata miatt választjuk. Csupán egy útmutató, mely kifejezésre juttatja mozgásunk irányát befelé, Isten jelenléte felé.

Kezdésképpen vezessük be a szent szót a képzeletünkbe olyan gyengéden, amilyen gyengéden egy tollpihét helyeznénk egy vattára. Gondoljuk el a szent szót újra meg újra, bármilyen formában merüljön is fel. Ez nem jelenti azt, hogy folyamatosan ismételgetnünk kellene. A szó esetleg egyhangúvá, homályossá, csupán az akarat egy impulzusává válhat, sőt el is tűnhet. Fogadjuk el, bármilyen alakban jelenjen is meg.

Amikor tudatossá válunk arra, hogy valamilyen más gondolaton jár az eszünk, szándékunk kifejezéseképpen térjünk vissza a szent szóhoz. Ennek az imádságnak a hatékonysága nem attól függ, hogy milyen érthetően vagy milyen gyakran mondjuk a szent szót, sokkal inkább attól a gyengédségtől, amellyel kezdetben a képzeletünkbe bevezetjük, és attól a gyorsaságtól, amellyel visszatérünk hozzá, amikor megrekedünk valamilyen másik gondolatnál.

A gondolatok elkerülhetetlen részei a belső imádságnak. Hétköznapi gondolataink olyanok, mint a folyón úszó hajók, melyek egymáshoz olyan közel vannak, hogy nem látjuk tőlük az őket fenntartó folyót. Ennek az imának a kontextusában minden olyan érzékelés „gondolat”, amely átsuhan a tudatosság belső vetítővásznán. Rendszerint annak vagyunk tudatában, ahogy egyik dolog a másik után halad át a tudatosság belső vetítővásznán: képek, emlékek, érzelmek és külső benyomások. Amikor ezt az áramlást egy kis időre lelassítjuk, akkor kezd feltűnni a hely a két hajó között. Megjelenik a valóság, amelyen úsznak.

A belső ima annak módszere, hogy a figyelmünket a sajátságosról az általánosra, a kézzelfoghatóról a forma nélkülire irányítjuk. Először lekötik a figyelmünket az elhaladó hajók. Érdeklődünk, vajon mi zajlik rajtuk. De mi csak engedjük őket tovaúszni! Ha rajtakapjuk magunkat, hogy érdeklődünk irántuk, térjünk vissza a szent szóhoz, mint annak a mozgásnak a kifejeződéséhez, amellyel egész lényünk a bennünk lakozó Isten jelenléte felé indulna.

A szent szó egy olyan egyszerű gondolat, amelyet az érzékelés egyre mélyebb szintjein gondolunk el. Ezért fogadjuk el a szent szót olyan alakban, amilyenben felmerül bennünk. Az ajkunkon lévő szó külsődleges, és nincs szerepe az ima e formájában. A képzeletünkben lévő szó belső, és a szó mint az akaratunk egy impulzusa még belsőbb. Csak akkor teljes az interiorizáció folyamata, ha túllépünk a szón a tiszta tudomásba. Ezt tette betániai Mária Jézus lábánál. Túllépett azokon a szavakon, amelyeket hallott, ahhoz a Személyhez, aki beszélt, és egységre kelt Vele. Ezt tesszük, amikor ülünk a belső imában, belsővé téve a szent szót. Túllépünk a szent szón, egységre kelve azzal, amire mutat: a Végső Misztériummal, Isten jelenlétével, amely meghalad minden fogalmat, amit alkothatunk Róla.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ