Együttérzés valamennyi élőlény iránt

„Neki [az igaz törekvőnek] nem szabadna kihúznia [az illatos növények] gyenge gyökereit [melyeket gyakran  Istentiszteletekhez használnak]; még a leveleket sem szabad leszakítania; egyetlen élőlényt se bántson dühtől vezérelve; szívtelenül ne tépjen le még virágokat se!

Dévíkálóttara”

Éppen akkor, amikor Bhagaván reggeli sétájára indult, a napszámosok, akiket kiküldtek, hogy a hegy felé vezető lépcsők közelében lévő fákról szedjék le a mangót, botokkal kezdték ütni a fát ahelyett, hogy felmásztak volna rá, és egyenként szedték volna le a gyümölcsöket. Az ütésektõl a fa levelei is csomókban hullottak le a fáról. Bhagaván, a botok hangját hallván, még a kanapén ülve üzent az egyik segítõjével, hogy hagyják abba. Amikor szokásához híven kiment, látta a kupacokban heverő leveleket. Mivel nem bírta elviselni a borzalmas látványt, keményen lehordta a napszámosokat:

— Elég ebből! Menjetek innen! Amikor gyümölcsöt kell szednetek, miért a fát ütlegelitek? Hiszen még a levelek is lehullanak!Cserébe a gyümölcsért bottal kell verni a fát? Ki bízta rátok ezt a munkát? A fa ütlegelése helyett akár ki is vághatjátok, egészen a gyökeréig! Nem kell összeszednetek a gyümölcsöt! Menjetek! Bhagaván mennydörgõ hangja visszhangzott a közelben lévők fülében, és mindannyian reszkettek félelmükben.

A magasbaemelt bambuszbotokat letették a földre. A napszámosok összetett kézzel, szoborrá merevedve álltak. Egy hang sem jött ki a torkukon. Amikor a természet szeretetének megtestesülését ilyen mérgesnek láttam, vadul verni kezdett a szívem, és a szemem könnybe lábadt. Vajon az, akit ennyire megérintenek a fáról lehulló levelek, el tudná viselni az emberek elméjében létező fájdalmat? Bhagaván Ramana valóban az együttérzés nektárjával telt óceán.

Amire Bhagaván a tehénistálló felől visszatért, a követők egy halomba gyűjtötték a leveleket, és a bocsánatáért esedeztek. Bhagaván a terem felé vette az irányt, és közben így szólt:
— Micsoda kegyetlenség! Nézzétek, hány csapást mértek a fára! Ó, milyen nagy levélkupac!

Amikor Bhagaván a Virúpáksa-barlangban élt, Ecsammá — aki a házában kirakott egy képet Bhagavánról és egy másikat Szésadri Szvámíról — elhatározta, hogy százezer zsenge levélhajtással mutat be szertartást (púdzsát). El is kezdte, miután tájékoztatta Bhagavánt erről. Ötvenezer levéllel már el is végezte a púdzsát, amikor jött a nyár, és hiába barangolt mindenfelé a hegyen, nem talált több zsenge levelet.
Belefáradt a keresésbe, és Bhagavánhoz ment, hogy hangot adjon bánatának. Bhagaván így szólt:
— Ha nem találsz megfelelő számú levelet, miért nem csíped le magadról, és végzel azzal púdzsát?
— Ó, hiszen az fájna! — válaszolta Ecsammá.
— Ha neked fáj, amikor a testedbe csípsz, talán a fának nem fájdalmas, ha levágod a leveleit?
— Miért nem mondta ezt korábban, Szvámí? — kérdezte elsápadva Ecsammá.
— Ha tudod, hogy a test megcsípése fájdalmas, miért nem tudod, hogy a fának éppoly fájdalmas, ha megfosztod leveleitől?
Nekem kell ezt mondanom? — válaszolta Bhagaván.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ