Jézus-kép heterodox és ortodox szemmel

Egy Jézusról alkotott heterodox nézet

Jézus volt az utolsó –vagy utolsó előtti –és messze legnagyobb zsidó próféta. Elődeihez hasonlóan kijelentette, hogy Isten birtokba vette őt: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek…” S mint sokan előtte, ő is süket füleknek prédikált. Elutasították, megszégyenítették, és közönséges bűnözőként kivégezték.

Jézus üzenetével azt közvetítette, hogy a világegyetem mögött meghúzódó Hatalom valójában odaadó szeretet, s hogy amennyire csak tőlünk telik, szeretnünk kell egymást, amiképpen Isten is szeret bennünket. Ez nem egyedülálló –más zsidó próféták, sőt más vallások is mondtak hasonlót, amint láttuk. De annak elevensége, intenzitása és nemessége, ahogy mindezt Jézus előadta, elválaszthatatlanul életének megindító történetétől és rendkívüli személyiségétől, már kétségtelenül páratlan, követőire gyakorolt hatása pedig egyszerűen óriási volt.

Jézus azonban sokkal több volt Isten szellemétől fűtött prófétánál, e szellemmel megtöltött emberi edénynél vagy e szellem időleges szócsövénél. Hatalmas vallásos géniusz volt, akinek valószínűleg nem volt guruja, és nem állt mögötte egy olyan misztikus hagyomány sem, amely képes lett volna táplálni mérhetetlen képességeit. Az emberi edényből mégis az isteni Tartalommá vált: azonosult a benne élő Lélekkel. Atyjával egynek ismerte magát, aki többé már nem vidéki ács és építőmester, hanem maga Isten. Ha ez a tudatosságban bekövetkező változás kora (vagy akár napjaink) Indiájában következett volna be, sem Jézus, sem pedig követői nem tekintették volna egyedülállónak. Ott ez a megvilágosodás lényegi tapasztalása, melyet minden avatár vagy bölcs átél –ez a megszabadulás, mely az emberi létezésből az isteni létezésbe emel. Éppen ez a tudatos célja számtalan komoly szellemi keresőnek a Keleten, és –a Szanátana Dharma, az Örök Törvény szerint –ez mindannyiuk végső sorsa. A nem misztikus zsidóságban viszont ez a tapasztalás szinte szóba sem jöhetett: ha egyáltalán megtörtént, az ember jobban tette, ha hallgatott felőle. Aki nyíltan hirdette, hogy Isten fia, vagy egy Istennel, sőt maga Isten, az rettenetes istenkáromlást követett el –vagy pedig tényleg Isten egyetlen fia volt! Ezért Jézust többé-kevésbé belekényszerítették abba, hogy isteni mivoltának egyedülállóságát hirdesse, vagy legalábbis hogy ezt hirdessék róla.

Nem lehetünk bizonyosak abban, hogy a történelmi Jézus mennyire tekintett önmagára Istenként, olyasvalakiként, akivé más ember sohasem válhat. Követőiből hiányzott a misztikus tehetség, de érezték spirituális vonzását és tekintélyét, így hát ezen a nem misztikus földön érthető módon kezdtek úgy tekinteni rá, mint aki páratlan a maga nemében. Először a nemzeti megmentő, a Messiás, az ég küldte hős szerepében látták őt, aki felszabadítja a zsidókat a politikai rabságból és az erkölcsi hanyatlásból, és úgy tűnik, Jézus el is fogadta ezt a szerepet, a politikai vonatkozások nélkül. De később egyre inkább isteni szerepben kezdték érzékelni, mint kivételes közvetítőt, aki személyében ötvözi az eszményi prófétát (aki tolmácsolja Istent az emberek felé) és az eszményi papot (aki összebékíti az embert Istennel), mert Jézus bizonyos értelemben egyszerre volt Isten és ember.

Eleinte úgy tűnt, kereszthalála tanítványai reményének végét és küldetése teljes kudarcát jelenti. Ám a keresztre feszítés tanítványai szemében nagyon hamar Jézus missziójának lényegévé és betetőződésévé vált. Szerepét tovább bővítették: most már nemcsak próféta és pap, Isten és ember volt, hanem a végső és tökéletes áldozat, amely megbékíti és egyesíti Istent és az embert. Úgy látták, borzasztó halála az évezredek állatáldozatainak gyümölcse és belső értelme. Maga Isten, aki szeretett fiának személyében a tökéletes emberré vált, lett most az áldozat, akinek kiontott vére egyszer s mindenkorra jóváteszi az emberi bűnt. Ekképpen Isten egyaránt tökéletesen igazságosnak és tökéletesen szeretettel telinek bizonyul, az ember pedig megváltást nyer –feltéve, ha teljes bizodalmát ebbe az egyedülállóan isteni fiúba és önfeláldozásának hatékonyságába helyezi.

Egyszóval korai zsidó követői számára Jézus Krisztus a judaizmusnak mint vallásnak a beteljesedésévé vált, aki összegyűjtötte magában annak minden elszórt értelmét, és teljessé tette tragikus történelmét. Nem is csoda, hogy Jézus élettörténetének lejegyzése során iránta érzett szeretetük és tiszteletük inkább költői, mintsem tudományos számvetést eredményezett. A jámbor életrajzíróktól, legyenek akár a Buddha, Konfucius vagy Jézus Krisztus tanítványai, nem várhatjuk el, hogy történelmet írjanak.

Szellemükben azonban az evangéliumok igazak. Úgy jegyzik fel a tanítványok élő tapasztalását és azt, hogy milyen hatást tett rájuk Mesterük, ahogy arra hűvös beszámoló sohasem lenne képes. Maguk is Jézus megvilágosodásának, Istenre ébredésének igézete alá kerültek, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ezt a varázslatot ránk is kiterjesszék. Milyen sikeresek is voltak! Hiszen ki vetekedhet Jézussal a vallás történetében, sőt az egész világtörténelemben?

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Egy Jézusról alkotott ortodox nézet

A fenti csak egy példa, egy nézet volt a sok közül, amelyet az emberek Jézusról alkottak. Hogy keresztény felfogásnak hívja-e a kedves olvasó, vagy sem, azt neki kell eldöntenie. Második példánk az elsőtől nagyon különböző lesz.

Ez a felfogás úgy tartja, hogy az evangéliumok pontos feljegyzései a Júdeában kétezer évvel ezelőtt történteknek (kivéve ott, ahol nyilvánvalóan ellentmondanak egymásnak). A teljes történet –beleértve az angyali üdvözletet, a szeplőtelen fogantatást, a háromkirályokat a napkelet felől érkező csillagjukkal, Lázár feltámasztását halottaiból, az ötezer ember megvendégelését, a feltámadást és a mennybemenetelt –szó szerint, nem pusztán átvitt értelemben igaz. Hiszen ha Jézus az, akinek tartja magát, vagyis Isten egyszülött Fia, tehát nem imposztor, akkor Isten biztosan nem engedi, hogy rászedjék, és nem nézi el, hogy meghamisított számadást adjanak a világ üdvözítésére hozott nagy tervéről. Vagy elfogadjuk Jézust saját mércéje szerint, és akkor az egész evangéliumot is el kell fogadnunk, amely hirdeti őt, vagy pedig mindkettőt elutasítjuk. Ezt a kihívást intézi hozzánk Jézus, ezt a választást kell meghoznunk –elkerülhetetlenül.

A Biblia tehát, különösen az Újszövetség, Isten emberhez intézett Igéje, és olyan páratlan a világ szent iratai között, mint Jézus az emberek között. Az üzenete pedig a következő: Jézus az egyetlen megváltó, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, és kereszthalála egyszerre a bűneinkért hozott végső áldozat és Isten természetének –mely a tökéletes szeretet –végső kinyilvánítása. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Már minden bevégeztetett. Saját erőfeszítéseink hiábavalóak. Mindössze annyi szükséges részünkről, hogy megbízzunk a megváltás tökéletes művében, hogy Jézus lábai elé boruljunk teljes önátadásban, és üdvözüljünk. Isten nem szántszándékkal büntet meg bennünket, ha elutasítjuk Fiát, ám ez az elutasítás –és az Istentől való, ebből következő elválasztottságunk –maga a pokol, az örök kárhozat.

Ez volt a második lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy ki volt Jézus. Tegyük félre most egy pillanatra annak kérdését, hogy igaz-e, és vegyük szemügyre a hatékonyságát: számtalan esetben működött. Rengeteg embert (férfit és nőt egyaránt) mentett meg élete nyomorúságától, bűnétől, önzőségétől és értelmetlenségétől. Legjobb formájában ez a vallás valódi szenteket produkál. De hozzá kell tennünk, hogy így tesz Kína és Japán Tiszta Föld-vallása is, amelyben, mint láttuk, híve teljesen átadja magát Amida szeretetének, s egyedül Amida érdemeire és fogadalmára hagyatkozik, hiszen ő megígérte, hogy megmenti azokat, akik a nevét hívják segítségül.

Természetesen számos más Jézusról alkotott vélemény is létezik, s rengeteg más formája van a keresztény vallásnak, melyek legtöbbje valahol az általunk felvázolt két némileg szélsőséges példa közé esik.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hol található számára az igazság. De legyünk őszinték! Vajon félretesszük-e az ítéleteinket, miközben megvizsgáljuk a többféle lehetőséget, számba véve a rengeteg keresztény és nem keresztény felekezetet, hogy megtaláljuk, melyik az „igaz”? Vajon összegyűjtjük, majd megvizsgáljuk a bizonyítékokat, mielőtt döntenénk? Nem, legtöbbünk úgy teszi fel már magát a kérdést is, hogy többé-kevésbé előre döntött. Ám azzal, hogy összehasonlítjuk a kereszténységről alkotott fogalmunkat a Kelet legmagasztosabb vallásos intuícióival, legalább tisztább képet kapunk arról, hogy miben hiszünk. Az ilyen összehasonlítás eredménye nemcsak meglepő, de megvilágosító erejű is lehet.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ