A kontemplatív imádság története a keresztény hagyományban

Hogy megértsük, milyen helyzetben van napjaink egyháza a vallásos tapasztalást illetőleg, hasznosnak bizonyulhat a kontemplatív imádság történetének áttekintése.

A kontempláció némiképpen félreérthető kifejezés, mivel a századok során számos különböző jelentés kapcsolódott hozzá. Hogy hangsúlyozza Isten tapasztalati megismerését, a görög Biblia a gnózis szóval fordítja a héber da’at kifejezést, amely sokkal erősebb szó, és egy olyanfajta belső tudást foglal magában, amely az egész embert érinti, nem csupán az elmét.

Szent Pál a gnózis szóval leveleiben arra az Istenről szerzett tudásra utal, amely azokra jellemző, akik szeretik Őt. Pál kitartóan kérte ezt a közvetlen tudást tanítványai számára, és úgy imádkozott érte, mintha az a keresztény élet teljes kibontakozásának nélkülözhetetlen eleme lenne.

A görög egyházatyák, különösen Alexandriai Szent Kelemen, Órigenész és Nüsszai Szent Gergely, kölcsönvették a neoplatonistáktól a theória kifejezést. Ez eredetileg az igazság intellektuális meglátását jelentette, melyet a görög filozófusok a bölcselők legfőbb tevékenységének tekintettek. Az egyházatyák ehhez a terminus technicushoz adták hozzá a héber da’ath jelentését, vagyis azt a fajta tapasztalati tudást, melyre a szeretet által tehetünk szert. A kifejezésnek ebben a bővebb értelmében fordították a theóriát latinul contemplatióra, és hagyományozták ránk a keresztény tradícióban.

E tradíciót Nagy Szent Gergely foglalta össze a hatodik század végén, amikor úgy jellemezte a kontemplációt, mint Istenről szerzett tudást, melyet átitat a szeretet. Gergely számára a kontempláció az Isten szentírásban található igéjén való elmélkedés gyümölcse, ugyanakkor Isten adománya. Elnyugvás Istenben. Ebben az elnyugvásban vagy csendességben az elme és a szív nem tevékenyen keresi Őt, hanem elkezdi megtapasztalni, megízlelni azt, amit keres. Ettől a nyugalom és mélységes belső béke állapotába kerül. Ez az állapot nem minden tevékenység felfüggesztése, hanem néhány egyszerű akarati aktus ötvözése, hogy figyelmünket Isten felé megtartsuk, Isten jelenlétének szeretetteljes megtapasztalásával együtt.

A kontempláció jelentése – mint Istenről szerzett tudás, mely jelenlétének közvetlen megtapasztalásán alapul – egészen a középkor végéig változatlan maradt. Az aszketikus diszciplínákat mindig a kontempláció mint minden spirituális gyakorlat tulajdonképpeni célja felé irányították.

Az imádság laikusok és szerzetesek számára egyaránt javasolt módszerét az első keresztény századokban úgy hívták, hogy lectio divina, mely szó szerint “isteni olvasást” jelent, egy olyan gyakorlatot, mely a szentírás olvasásából áll, pontosabban annak hallgatásából. A szerzetesek a szájukkal ismételték a szentírás igéit, hogy a testük is bekapcsolódjon a folyamatba. A lection divina segítségével igyekeztek kifejleszteni azt a képességet, hogy a belső figyelem egyre mélyebb szintjein legyenek képesek hallgatni. Az imádság volt a válaszuk annak az Istennek, akinek szavait a szentírásban hallgatták, és akit dicsőítettek a liturgiában.

A reflektív részt, a szent szöveg szavain való elmélkedést meditatiónak, vagyis “meditációnak” nevezték, az akarat önkéntelen mozgását pedig, mely válaszként érkezett ezekre a reflexiókra, oratiónak, “érzékeny imádságnak” hívták. Ahogy ezek az elmélkedések és akarati aktusok egyszerűsödtek, az ember továbblépett az Isten jelenlétében való elnyugvás állapotába, és ezt értették contemplatio, “kontempláció” alatt.

E három tevékenység – a diszkurzív meditáció, az érzékeny imádság és a kontempláció – végbemehetett az imádság egyazon időszaka alatt. Mindhárom szervesen egymásba fonódott. Mint a Jákob lajtorjáján felfelé és lefelé kapaszkodó angyalok, az ember figyelmétől elvárták, hogy fel- és lemenjen a tudatosság lajtorjáján. Az ember egyszer a szájával dicsőítette az Urat, egyszer a gondolataival, egyszer az akarati aktusaival, egyszer pedig a kontempláció elmélyült figyelmével. A kontemplációt úgy tekintették, mint normális fejlődést Isten igéjének hallgatásában. Az Istenhez való közeledést nem tagolták a diszkurzív meditáció, az érzékeny imádság és a kontempláció kategóriáira. A mentális imádság kifejezés, annak jól elkülönített kategóriáival, a tizenhatodik század előtt nem létezett a keresztény hagyományban.

A tizenkettedik század körül szembeötlő fejlődés ment végbe a vallásos gondolkodásban. Megalapították a teológia nagy iskoláit. Ekkortól számíthatjuk a pontos fogalmi vizsgálódás, a nemekre és fajokra való felosztás, valamint a meghatározások és az osztályozások létrejöttét. A fogalmi elemzésre való növekvő képesség az emberi szellem jelentős fejlődése volt. Sajnálatos módon azonban ezt a teológiában a fogalmi elemzés iránt mutatkozó szenvedélyt később átvitték az ima gyakorlatába, és véget vetettek a középkor egyszerű, spontán imájának, mely a lection divinán alapult, és nyitott volt a kontemplációra. Az olyan tizenkettedik századi spirituális mesterek, mint Clairvaux-i Szent Bernát, Szent-Viktori Richárd és Hugo, valamint Saint Thierry-i Vilmos kidolgozták az imádság és a kontempláció teológiai értelmezését. Az ő tanításaikon alapuló meditációs módszereket a tizenharmadik században a ferencesek népszerűsítették.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

A tizennegyedik és a tizenötödik század során a fekete halál és a százéves háború megtizedelte a városokat és a vallási közösségeket, míg a nominalizmus és a nagy egyházszakadás általános hanyatlást idézett elő az erkölcs és a spiritualitás terén. Egy megújhodási mozgalom, az úgynevezett Devotio Moderna született meg Németalföldön 1380 tájékán, és terjedt tovább Itáliába, Franciaországba és Spanyolországba válaszként a reform iránti széleskörű igényre. Egy olyan korban, amelyben az intézmények és a szervezetek minden formája összeomlóban volt, a Devotio Moderna mozgalma azt a morális erőt igyekezett hasznosítani, amely az imádságból mint az önfegyelem eszközéből fakad. A tizenötödik század végére részletesen kidolgozták az úgynevezett mentális imádság módszereit, és a mentális imádság egyre bonyolultabbá és szisztematizáltabbá vált az idő előrehaladtával. Miközben az imádság rendszerezett módszerei így burjánoztak, még mindig a kontemplációt tartották a spirituális gyakorlás végső céljának.

A tizenhatodik század folyamán a mentális imádságot felosztották diszkurzív meditációra, amennyiben a gondolatok uralkodtak; érzékeny imádságra, amennyiben a hangsúly az akarat aktusain volt; és kontemplációra, amennyiben az Isten által a lélekbe plántált kegyelem dominált. A diszkurzív meditáció, az érzékeny imádság és a kontempláció többé nem egyetlen imádságban található különféle tevékenységek voltak, hanem az imádság különböző formái, a saját, rájuk jellemző céljukkal, módszerükkel és rendeltetésükkel. Az ima fejlődésének ez a felosztása egymástól teljesen elkülönülő kategorikus egységekké tovább segítette annak a helytelen nézetnek a megszilárdulását, hogy a kontempláció nem más, mint kevesek számára fenntartott rendkívüli kegyelem. Azt a lehetőséget, hogy az ima megnyílik a kontemplációra, hajlamosak lettek igen valószínűtlennek tartani. Az imádság szerves fejlődése a kontempláció felé nem fért bele a jóváhagyott kategóriákba, ennélfogva elutasították.

Ugyanabban az időben, amikor a keresztény kontempláció élő hagyománya meggyengült, a reneszánsz új kihívásokat állított a spirituális úton haladók elé. A társadalmi miliő és a vallási intézmények nem álltak többé támogatólag az egyén mellé. Megjelent annak szüksége, hogy visszahódítsák a világot Krisztus számára a kereszténységen eluralkodó pogány elemektől. Nem volt meglepő, hogy új imaformáknak kellett megjelenniük, melyek egyapostoli papság számára rendeltettek. Az apostoli életre fektetett új hangsúly megkövetelte a spiritualitás eddig szerzetesek ésmendikánsok által továbbhagyományozott formáinak a megváltoztatását. Loyolai Szent Ignác géniusza és kontemplatív tapasztalata arra vezette őt, hogy a kontemplatív hagyományt, melyet az eltűnés veszélye fenyegetett, az új kornak megfelelő formába öntse.

A Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai, mely 1522 és 1526 között íródott, rendkívül fontos mű abból a szempontból, hogy megértsük a spiritualitás jelen állapotát a római katolikus egyházban. A Lelkigyakorlatok három imamódot javasol. Az első hétre előírt diszkurzív meditációk a három képesség – emlékezés, intellektus és akarat – módszereinek megfelelően gyakorolandók. Az emlékezés során emlékezetünkbe idézzünk egy előzetesen kiválasztott kérdést, mint a diszkurzív meditáció tárgyát. Az intellektus nem egyéb, mint elmélkedni azokon a tanulságokon, amelyeket az ember ebből a kérdésből le akar szűrni. Az akarat pedig: olyan elhatározásra jutni, mely a szóban forgó kérdésen alapul, hogy a tanulságokat átültessük a gyakorlatba. Ily módon az ember eljut életemegreformálásához.

A kontempláció szónak, ahogy a Lelkigyakorlatokban használatos, a tradicionálistól eltérő értelme van. Abból áll, hogy a képzelet egy konkrét tárgyára rögzítjük a figyelmünket: úgy látni a személyeket az evangéliumban, mintha jelen lennének, hallani, amit mondanak, reagálni és válaszolni szavaikra és cselekedeteikre. Ennek a második hétre javasolt módszernek az a célja, hogy elősegítse az érzékeny imádságot.

A harmadik imamód a Lelkigyakorlatokban az úgynevezett öt érzék bevonása. Ez abból áll, hogy az öt érzékünket lélekben egymás után a meditáció tárgyára irányítjuk. Ennek a módszernek az a rendeltetése, hogy ráhangolja a kezdőket kontemplációra – a szó hagyományos értelmében –, és hogy kifejlessze a spirituális érzékeket azokban, akik már előrehaladást értek el az imádkozásban.

Loyolai Szent Ignác tehát nem csak egy imamódot javasolt. Az a szerencsétlen tendencia, hogy a Lelkigyakorlatokat a diszkurzív meditációra szűkítsék, úgy tűnik, maguktól a jezsuitáktól ered. 1574-ben Everard Mercurian, a jezsuiták Father Generalja, a társaság spanyol ágának adott direktívájában megtiltotta az öt érzék alkalmazásának és az érzékeny imádságnak a gyakorlását. Ezt a tiltást 1578-ban megismételte. A Jézus Társasága jelentős hányada számára ekképpen a spirituális élet egyetlen imamódra korlátozódott, nevezetesen a három képesség szerinti diszkurzív meditációra. E meditáció túlzottan intellektuális jellege folyamatosan egyre fontosabbá vált az egész Társaságban a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század során. A legtöbb spirituális kézikönyv, jócskán a huszadik századba nyúlóan, a diszkurzív meditáció sémáira korlátozta útmutatóit.

Hogy megértsük, milyen hatást gyakorolt ez a változás azújabb keletű római katolikus lelkiségre, nem szabad elfelejtenünk, milyen komoly és kiterjedt befolyást gyakoroltak a jezsuiták az ellenreformáció kimagasló képviselőiként. Számos vallásos gyülekezet, melyet az ezt az időszakot követő évszázadokban alapítottak, átvette a Jézus Társasága szabályzatát. Ezzel egyidejűleg átvették azt a fajta lelkiséget, melyet a társaság tanított és gyakorolt – s ebből fakadóan azokat a korlátokat is, melyeket nem Loyolai Szent Ignác, hanem kevésbé megvilágosodott utódai kényszerítettek rájuk.

Loyolai Szent Ignác olyan lelki formációt kívánt biztosítani, amely megfelelő ellenszerként szolgál a reneszánsz új, világi és individualista szellemére, valamint egy, a korának apostoli igényeihez igazított kontemplatív imaformát igyekezett nyújtani. A Lelkigyakorlatok célja az volt, hogy tevékeny kontemplatívokat hozzon létre. Tekintve a társaság hatalmas befolyását, ha tagjainak engedték volna, hogy kövessék a Lelkigyakorlatokat Loyolai Szent Ignác eredeti szándéka szerint, vagy nagyobb hangsúlyt fektettek volna saját kontemplatív mestereikre, mint például Lallemant, Surin, Grou és de Caussade atyákra, akkor a római katolikusok között megfigyelhető spiritualitás jelen állása talán egészen más lenne.

Más események is hozzájárultak ahhoz, hogy a római katolikus egyház hatalomgyakorlói nem bátorították a kontemplatív imádságot. Az egyik ilyen a kvietizmussal kapcsolatos vita volt. A kvietizmus egy olyan spirituális tanításrendszer, amelyet XII. Ince elítélt, mint a hamis miszticizmus egy fajtáját. Az elítélt tanítások igazán eredetiek voltak. Abból álltak ugyanis, hogy az ember a szeretet aktusát tette meg Isten felé, ami által egyszer s mindenkorra teljesen átadta magát Neki azzal a szándékkal, hogy soha nem vonja vissza önátadását. Amíg az ember nem másította meg azt a szándékát, hogy teljesen Istenhez tartozzon, addig az isteni egyesülés biztosítva volt, és nem volt további szükség erőfeszítésre sem az imádságban, sem azon kívül. A fontos különbség aközött, hogy egyszeri elhatározást teszünk (legyen az bármilyen nagylelkű) és hogy megszilárdítjuk azt mint folyamatos beállítottságot, láthatólag észrevétlen maradt.

Ennek a doktrínának egy szelídebb fajtája virágzott Franciaországban a tizenhetedik század második felében, amely szemikvietizmusként vált ismertté. Bousset püspök, XIV. Lajos udvari lelkésze egyike volt azoknak, akik hevesen ostorozták a kvietizmus efelhígított formáját, és sikerült elérnie, hogy a tant elítéljék Franciaországban. Hogy mennyire túlozta el a tanítást, azt ma már nehéz megállapítani. Mindenesetre ez a polémia azt eredményezte, hogy a hagyományos miszticizmus rossz hírbe került. Innentől kezdve görbe szemmel néztek arra a papneveldékben és a vallási közösségekben, aki a miszticizmusról olvasott. Henri Bremond Histoire littéraire du sentiment religieux (A vallásos érzékenység története) című könyvében azt állítja, hogy semmiféle jelentősebb misztikus írás nem született a következő néhány évszázad alatt. A múlt misztikus íróit semmibe vették. Még Keresztes Szent János műveinek bizonyos részleteiről is úgy vélték, hogy a kvietizmusra emlékeztet, és arra kényszerítették a szerkesztőket, hogy tompítsák vagy húzzák ki bizonyos kijelentéseit, nehogy félreértsék vagy elítéljék őket. Írásainak csonkítatlan szövege csak a huszadik században jelent meg, négyszáz évvel megírásuk után.

A keresztény spiritualitás további visszaesése a janzenizmus eretneksége volt, amely a tizenhetedik század során nyert teret. Noha végül ezt is elítélték, egymindent átható emberellenes attitűdöt hagyott maga után, amely kitartott az egész tizenkilencedik században, sőt kitart még korunkban is. A janzenizmus megkérdőjelezi Jézus megváltó cselekedetének egyetemességét, valamint az emberi természet lényegi jóságát. A vallásos jámborság pesszimista formája, melyet a janzenizmus táplált, együtt terjedt a francia forradalom emigránsaival az angolajkú területeken, beleértve Írországot és az Egyesült Államokat is. Mivel főleg francia és ír tőről fakadnak országunkban¹ a papok és a szerzetesek, a janzenista szűklátókörűség, torzított aszketizmusával együtt, mélyen befolyásolta papneveldéink és szerzetesrendjeink pszichológiai légkörét. A papok és a szerzetesek mind a mai napig azon igyekeznek, hogy lerázzák magukról azon negatív beállítottság utolsó maradványait, amelyet aszketikus fejlődésük során magukba olvasztottak.

A modern egyház egy másik egészségtelen tendenciája az volt, hogy túl nagy hangsúlyt helyezett azegyéni áhítatra, látomásokra és magánkinyilatkoztatásokra. Ez a liturgia leértékelődéséhez vezetett, a közösségi értékek és a transzcendens misztérium érzésével egyetemben, amelyeket pedig a jó liturgia megteremt. A közgondolkodás a kontemplatívokat továbbra is szenteknek, csodatévőknek, de legalábbis rendkívüli embereknek tartotta. A kontempláció igaz természete homályban maradt, vagy összekeverték olyan jelenségekkel, mint a levitáció, a lokúció, a stigmatizáció és a látomások, melyek határozottan csak járulékai.

A tizenkilenc században számos szent élt, ám kevesen beszéltek vagy írtak a kontemplatív imádságról. A keleti ortodox egyházban bekövetkezett a spiritualitás megújhodása, ám a római katolikus fejlődés fősodra jellegét tekintve a törvény betartásához ragaszkodó maradt, egyfajta nosztalgiával a középkor és a politikai befolyás iránt, amit az egyház akkoriban gyakorolt.

Cuthbert Butler apát így foglalja össze Western Mysticism (Nyugati miszticizmus) című könyvében a tizennyolcadik és tizenkilencedik századra jellemző általános aszketikus tanítást:

“A valóban rendkívül elhívatottakon kívül a normális ima mindenki számára, beleértve a szerzeteseket és az apácákat, a püspököket, a papokat és a laikusokat, egy olyan módszeres meditáció volt, amely rögzített metódust követett. E módszer az alábbi négy egyike lehetett: meditáció a három képességnek megfelelően, amint azt Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai lefektették; Szent Alfonz módszere (mely enyhe átdolgozása volt a Lelkigyakorlatoknak); Szalézi Szent Ferenc módszere, melyet a Bevezetés a lelkiéletbe²című műve foglalt össze; vagy Szent Szulpicius módszere.”

Ezek mind a diszkurzív meditáció módszerei. A kontemplációt rendkívüli jelenségekkel azonosították, egyaránt tekintették természetfelettinek és veszélyesnek, és úgy vélték, megfelelő távolságról kell csodálnia azt az átlagos laikusnak, papnak és szerzetesnek.

Az utolsó szöget az ütötte a hagyományos tanítás koporsójába, hogy a kontemplatív imádságra való törekvés arrogánsnak találtatott. A novíciusok és a papnövendékek ekképpen a spirituális élet erősen megcsonkított képével találkoztak, mely nem volt összhangban a szentírással, a hagyománnyal és az imában való növekedés rendes tapasztalatával. Ha valaki megkísérel kitartani a diszkurzív meditációban, miután a Szentlélek meghívta őt azon túlra – amint azt a Lélek rendszerint teszi –, akkor az ember végül szükségszerűen a teljes frusztráció állapotában találja magát. Az elme számára normális dolog, hogy keresztülmegy számos reflexión ugyanarról a témáról, mígnem eljut az egész egyetlen, átfogó képéhez, azután pedig megpihen az igazság egyszerű szemlélésében. Mivel jámbor emberek spontán módon eljutottak imájukban ehhez a fejlődéshez, összeütközésbe kerültek a kontemplációról alkotott negatív hozzáállással. Vonakodtak túllépni a diszkurzív meditáción vagy az érzékeny imádságon azok miatt a figyelmeztetések miatt, amelyeket a kontempláció veszélyeiről hallottak. Végül vagy teljesen feladták a mentális imát, mint olyasvalamit, amire láthatólag alkalmatlanok, vagy – Isten kegyelméből – megtalálták valamilyen módját annak, hogy kitartsanak a látszólag áthághatatlan akadályok ellenére.

Mindenesetre a reformáció utáni kontemplációellenes tanítás a korábbi hagyomány szöges ellentéte. Ez a hagyomány, melyet megszakítás nélkül tanítottak az első tizenöt században, úgy tartja, hogy a kontempláció az őszinte spirituális élet természetes fejlődési szintje, minél fogva nyitva áll minden keresztény előtt. Ezek a történeti tényezők magyarázatként szolgálhatnak arra, hogy miképpen veszett el az elmúlt évszázadokban a Nyugat tradicionális szellemisége, és miért kellett a II. vatikáni zsinatnak felvetnie a spirituális megújhodás égető problémájának a kérdését.

Két oka van annak, hogy a kontemplatív imádság megújult figyelmet kap napjainkban. Az egyik, hogy a történelmi és teológiai kutatások újra felfedezték Keresztes Szent János és a spirituális élet más mestereinek egységes tanítását. A másik ok a második világháború után Kelet felől érkező kihívás. A keresztény hagyomány kontemplatív imádságához hasonló meditációs módszerek burjánzottak el, hoztak jó eredményeket, és kaptak nagy nyilvánosságot. A II. vatikáni zsinatnak Az egyház és a nem keresztény vallások kapcsolatáról szóló nyilatkozata szerint fontos, hogy megbecsüljük azokat az értékeket, amelyek megtalálhatóak a világ nagy vallásainak tanításaiban. A Kelet szellemi diszciplínái rendkívül fejlett pszichológiai bölcsesség birtokában vannak. A keresztény vezetőknek és tanítóknak tudniuk kell ezekről valamit, hogy valóban találkozni tudjanak a ma emberével. Számos komoly igazságkereső tanulmányozza a keleti vallásokat, egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat végez e tárgyban, és olyan meditációs formákat gyakorol, melyeket keleti mesterek inspiráltak és tanítanak.

A misztikus teológia felelevenedése a római katolikus egyházban Abbe Saundreau The Degrees of the Spiritual Life (A spirituális élet fokozatai) című könyvének 1896-os kiadásával kezdődött. Saundreau kutatásait Keresztes Szent János tanításaira alapozta. A későbbi tanulmányok megerősítették választásának bölcs voltát. Keresztes Szent János azt tanítja, hogy a kontempláció az általa érzékek éjszakájának nevezett dologgal kezdődik. Ez egy senki földje az ember tevékenysége és a Szentlélek közvetlen inspirációja között, amelyben szinte elképzelhetetlenné válik olyan gondolatok elgondolása, amely érzékelhető áhítatot éleszt fel. Ez egy általános tapasztalat azok között, akik hosszú ideig gyakorolták a diszkurzív meditációt. Az ember eljut arra a pontra, ahol nincs semmi új elgondolni-, kimondani- vagy éreznivaló. Ha valaki nem tudja, milyen irányt vegyen ezután az imaéletében, akkor azt sem tudja, mit tegyen, kivéve talán azt, hogy felálljon, és hagyja abba az egészet. Az érzékek éjszakája a szellemi felnőtté válás olyan folyamata, amely hasonló a gyermekkorból a kamaszkorba való átmenethez. A gyermekkor érzelgősségét és szentimentalizmusát kezdjük elhagyni egy Istenhez fűződő érettebb kapcsolat kedvéért. Mindenközben, mivel Isten nem ad többé segítséget az érzékeknek vagy az értelemnek, ezek a képességek haszontalannak tűnnek. Az ember egyre jobban meggyőződik arról, hogy egyáltalán nem képes imádkozni.

Keresztes Szent János azt mondja, hogy nem kell mást tennünk ebben az állapotban, mint csendben maradni, nem kell megpróbálnunk gondolkodni, csak megmaradni Isten előtt jelenlétének hitében, folyamatosan Hozzá fordulva, mintha kinyitnánk a szemünket, hogy a kedvesünkre tekintsünk.

Egy figyelemre méltó részlet a Szerelem élő lángjából,³ melyben Keresztes Szent János részletesen leírja az átmenetet az érezhető áhítatból az Istennel való spirituális intimitásba, azt mondja, hogy ha az ember nem képes diszkurzív módon érvelni vagy akaratlagosan, megelégedettséggel cselekedni az ima során, akkor ezt a helyzetet csendes örömmel kell fogadnia. Ekkor békességet, nyugalmat és erőt kezd érezni, mivel Isten most közvetlenül táplálja a lelket, egyedül az akaratot részesítve kegyelmében és vonva azt rejtélyesen Önmagához. Az emberek ebben az állapotban nagyon nyugtalanok amiatt, hogy nem visszafelé haladnak-e. Úgy vélik, hogy mindazok a jó dolgok, amelyeket a megtérés első éveiben tapasztaltak, most véget érnek, és ha megkérdik tőlük, hogy milyen az imaéletük, akkor kétségbeesetten égnek emelik a karjukat. Valójában ha tovább érdeklődünk, akkor felfedik, hogy heves vágyat éreznek arra, hogy megtalálják az imádság valamilyen módját, és szeretnének egyedül lenni Istennel, még ha nem is képesek örvendezni Neki. Ebből kifolyólag egyértelmű, hogy pszichéjük valamely mély rétegében jelen van egy titkos vonzódás. Ez a kontemplatív imádság beléjük plántált eleme. Az isteni szeretet a beléjük plántált elem. Ha csendes nyugalmat biztosítanak számára, akkor szikrából a szeretet élő lángjává növekszik.

Keresztes Szent János kijelenti, hogy azok, akik átadják magukat Istennek, nagyon hamar belépnek az érzékek sötét éjszakájába. Ez a belső sivatag a kontemplatív imádság kezdete, még ha nincsenek is ennek tudatában. A kapcsolat az ember saját tevékenysége és a beáradó kegyelem között olyan finom, hogy nem is érzékeljük azonnal. Mivel az érzékek éjszakája gyakorta leszáll, fontos, hogy a lelkivezetők képesek legyenek segíteni a keresztényeket abban, hogy megbecsüljék és örömmel fogadják ezt a fejlődést, és felismerjék a Keresztes Szent János által leírt jelekből. Ha valaki keresztülmegy ezen az átváltozáson, akkor jó úton jár ahhoz, hogy igen elkötelezett és valódi kereszténnyé váljon, aki teljesen a Lélek adományainak irányítása alatt áll.

Milyen hamar van az a “nagyon hamar” Keresztes Szent János tanításai szerint? Néhány év, pár hónap vagy néhány hét alatt történik meg? Nem mondja meg ezt. Ám az az elképzelés, hogy az embernek évek emberfeletti megpróbáltatásait kell kiállnia, be kell falazni őt a kolostor vagy a zárda falai mögé, vagy meg kell ölnie magát különféle aszketikus gyakorlatokkal, mielőtt törekedhetne a kontemplációra, egyfajta janzenista hozzáállás, de legalábbis a keresztény hagyomány nem megfelelő értelmezése. Éppen ellenkezőleg, minél hamarabb tapasztalható a kontemplatív ima, az ember annál hamarabb felismeri azt az irányt, amely felé a szellemi utazás tart. Ebből az intuícióból fakad majd az az ösztönzés, hogy minden szükséges áldozatot meghozzon az ember azért, hogy kitartson az úton.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Amint a bevezetőben jeleztem, a szövegben a megfelelő helyen idézzük a belső imádság gyakorlásáról tartott szeminárium résztvevőinek kérdéseit. A következő bekezdés az első ilyen kérdés. A többi kérdés is olyan helyeken jelenik majd meg, ahol, úgy véltük, segítséget nyújt az olvasónak.

- A Megnemismert felhője rengeteget beszél arról, hogy készen kell állni erre a kontemplatív imába való belépésre, és feltételezi, hogy nem mindenki kap meghívást erre. Különböző jeleket ismertet, melyekből kiderül, hogy kaptunk-e meghívást, vagy nem. Manapság mégis úgy tűnik, hogy nemcsak a belső imádság tanítói, hanem a keleti meditáció tanítói is felkínálják ezt a lehetőséget mindenki számára. Úgy tűnik, mintha mindenki előtt nyitva állna ez a lehetőség.

Az az elképzelés, hogy laikusok is járják a szellemi ösvényt, nem új dolog. Csak éppen nem volt népszerű az elmúlt ezer évben. A világ vallásainak szellemi hagyományaiban, úgy Keleten, mint Nyugaton, megfigyelhető az a tendencia, hogy elszigeteljék a keresőt, speciális helyre különítsék, és megkülönböztessék azoktól az emberektől, akik családi, szakmai vagy üzleti életet élnek a világban. Ám ebben a megkülönböztetésben változás figyelhető meg. India bölcsei például elkezdték megosztani titkaikat az átlagemberekkel. A múltban az embernek normális esetben az erdőbe kellett mennie, hogy tanítót találjon. Manapság az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a különféle keleti szellemi hagyományok kimagasló tanítóival találkozhatunk, akik magas fokú tanítást adnak szinte mindenkinek, aki felkeresi őket. Sajnálatos módon e tradíciók kevésbé nagyszerű megnyilvánulásai is elérhetőek. Mindenesetre megfigyelhető az a tendencia, hogy a keleti vallások elérhetővé tesznek ezoterikus tanokat olyan emberek számára, akik hétköznapi életet élnek a világban.

Ami a keresztény hagyományt illeti, Órigenész, az alexandriai teológiai iskola negyedik századi képviselője úgy vélte, hogy a világban élő keresztény közösség az aszkézis megfelelő helyszíne. Csak Antal példája és Atanáz erről szóló beszámolója hatására vált a kereszténységben a világ elhagyásának gyakorlata az isteni egyesüléshez vezető mérvadó úttá. Antalnak nem állt szándékában ezt kizárólagos úttá tenni, ám amikor tömegmozgalmak jelennek meg, akkor olyasfajta népszerűsödés is megfigyelhető, ami megkövesít egy mozgalmat, sőt annak a karikatúráját is megalkothatja. A spirituális megújhodás új hullámának kell felmerülnie, mielőtt a szükséges különbségtételt újra megtehetjük. Ehhez esetleg sok időre van szükség, ha a mozgalmak intézményesültek. A szerzetesi élet lényege nem a struktúrájában, hanem belső gyakorlatában rejlik, a belső gyakorlat szíve pedig a kontemplatív imádság.

A titkos tanácsok könyvében, melyet A Megnemismert felhője szerzője élete vége felé írt, az író beismeri, hogy a meghívás a kontemplatív imádságra általánosabb, mint azt eredetileg gondolta. A gyakorlatban, úgy gondolom, taníthatjuk az embereknek, hogy tandem módon közelítsenek a kontemplatív ima felé, azaz olvassák Isten szavát a szentírásban, elmélkedjenek rajta, és törekedjenek ezektől az elmélkedésektől ösztönözve, majd pihenjenek meg Isten jelenlétében. Így gyakorolták a lectio divinát a középkori kolostorokban. A belső imádság a lectio végső mozzanatát hangsúlyozza, hiszen ez a mozzanat az, amelyet leginkább figyelmen kívül hagytak az utóbbi időkben.

Meggyőződésem, hogy ha az emberek sohasem gyakorolnak valamiféle nem fogalmi imát, akkor az egyáltalán nem fejlődik ki a nyugati kultúra túlzottan intellektuális hajlama, valamint a keresztény tanításnak az utóbbi évszázadokban megfigyelhető kontemplációellenes fejlődési iránya miatt. Azonkívül a belső csend valamilyen tapasztalati megízlelése nagy segítség annak megértésében, hogy mi is valójában a kontemplatív imádság. Azújabb keletű aszketikus tanítások rendkívül óvatosak. Erős az a tendencia, mely szerint a kontemplatív imádság a kolostori életet élő szerzetesek számára van fenntartva.

A kontemplatív imádság felvet egy fontos kérdést: tehetünk-e valamit annak érdekében, hogy felkészítsük magunkat a kontempláció adományára, ahelyett hogy arra várnánk, hogy Isten tegyen meg mindent? A keleti meditációs módszerekkel való megismerkedésem meggyőzött arról, hogy tehetünk. Úgy a keleti, mint a nyugati spirituális tanokban megvannak a módjai az elme elnyugtatásának, melyek segíthetnek lerakni a kontemplatív imádság alapját.

- Mi a különbség a lectio divina és a belső imádság között?

A lectio az Istennel való bensőséges érintkezés átfogó módja, mely azzal kezdődik, hogy elolvasunk egy szentírásbeli szakaszt. A szövegen történő elmélkedés könnyen spontán imává alakul (beszélgetünk Istennel arról, amit olvastunk), és végül oda vezet, hogy megpihenünk Isten jelenlétében. A belső imádság annak módja, hogy a lectio első három szakaszából az utolsóba, az Istenben való megpihenésbe térjünk.

- Keresztes Szent János és Szent Teréz azt tanácsolta, hogy az ember csak akkor hagyja abba a diszkurzív meditációt, amikor Isten elveszi a gyakorlásra való képességet. Hogyan illik bele ebbe a hagyományba a belső imádság?

A kontempláció megalapozásához szükséges bizonyos mértékű elmélkedés a hit igazságain, méghozzá azért, hogy alapvető meggyőződésre tegyünk szert – ebben segít a diszkurzív meditáció. Arra a kifogásra, hogy mi túl korán vezetjük be a kontemplatív imádságot, az a válaszom, hogy kortársainknak a nyugati világban sajátos problémájuk van a diszkurzív meditációval, méghozzá a miatt a mélyen gyökerező hajlandóság miatt, mely mértéket nem ismerve elemezné a dolgokat. Ez a beidegződött gondolkodásmód a karteziánus-newtoni világnézetből fejlődött ki, és az intuitív képességek elnyomásához vezetett. A nyugati társadalom e fogalmi akadálya útját állja annak a spontán mozgásnak, amelynek során az elmélkedés spontán imádsággá, a spontán imádság pedig belső csenddé (csodálkozássá és áhítattá) alakul. Úgy gondolom, hogy mindhármat végezhetjük együttesen, és mégis megmaradhatunk a lectio divina hagyományán belül. Ha a lectio divinát gyakoroljuk, akkor nem kell tartanunk magunkat semmilyen sajátságos sorrendhez vagy napirendhez. Követhetjük a kegyelem inspirációját, és töprenghetünk a szövegen, tehetünk bizonyos akarati aktusokat, vagy bármikor átválthatunk a kontemplatív imádságba. Nyilvánvaló módon eleinte a diszkurzív meditáció és az érzékeny imádság lesz az uralkodó. Ez azonban nem zárja ki a belső csend pillanatait. Ha az embereket arra bátorítják, hogy elmélkedjenek a szentíráson, és legyenek teljesen jelen a szent szöveg szavai számára, majd azután gyakoroljanak egy ideig belső imádságot, akkor valójában megmaradnak a lectio hagyományán belül.

- Most már sokkal világosabb. A belső imádság valamiképpen kompenzálja azt, hogy korunkban az embereknek nincs meg a képességük átlépni a lectióból a kontemplációba.

Pontosan. Ez egy jelenkori probléma felismerése, és annak érdekében tett erőfeszítés, hogy felélesszük a kontemplatív imádságról szóló hagyományos keresztény tanítást. Azonban a felélesztésre irányuló pusztán elméleti erőfeszítésnél többre van szükség. Elengedhetetlen valamilyen módja annak, hogy az embereket a tényleges tapasztalásban részesítsük, máskülönben nem tudják meghaladni a fennálló intellektuális egyoldalúságot. Látván ezt az egyoldalúságot olyan emberek esetében, akik már gyakorolják a kontemplatív imádságot, meg vagyok róla győződve, hogy ez sokkal mélyebben jelen van a kultúránkban, mint gondolnánk. A Kelet felé fordulás annak tünete, hogy valami hiányzik a Nyugaton. Komoly spirituális éhség van jelen, amit a Nyugat nem tud kielégíteni.

Azt is észrevettem, hogy akik részt vettek a keleti utazáson, azok sokkal jobban érzik magukat a keresztény vallással kapcsolatban, amikor megtudják, hogy a kontemplatív imádság hagyománya létezik. A belső imádság mint a kontemplatív imádságra való előkészület nem olyasvalami, amit valaki napjainkban talált fel. Sokkal inkább annak eszköze, hogy visszakapjuk a kontemplatív imádságról szóló hagyományos tanítást, és ezt a tanítást ismertebbé és elérhetőbbé tegyük. Az egyetlen újdonság benne az a módszeresség, amellyel megpróbáljuk megosztani az emberekkel. Az embernek segítségre van szüksége, hogy belejöjjön, és további támogatásra, hogy fenntartsa és növekedjen benne.

Aki már részesült a kontemplatív imádság kegyelmében, az azáltal mélyítheti el azt, hogy következetes és rendszeres módon ápolja a belső csendet. A belső imádságot azzal a céllal tesszük közkinccsé, hogy ápoljuk e belső csendet.