Kérdése van? Hívjon minket! +36706001905

A világ vallásai

Miért eszköz a meditáció a megszabaduláshoz?

Min meditál a tanítvány, óráról órára, évről évre, szeretett gurujával együtt egy fa alatt az erdőben vagy a Himalája barlangjában? Mindenféle mélységes és gyönyörű gondolaton? Egyáltalán nem!

2021.01.09 15:00
Miért eszköz a meditáció a megszabaduláshoz?

Amennyiben komoly törekvő, és sikerrel végzi a feladatát, akkor a meditáció során megállítja a gondolkodását, és a legkevésbé sem gondol semmire! Vagyis inkább a Semmire gondol; nem gondolkozik semmiféle dolgon. Figyelmét minden külsőtől, elgondolhatótól önmagára fordítja, az Elgondolhatatlanra, aki minden elgondolhatót megtapasztal a középpontban. Önmagára és önmagán túlra tekint, hogy meglássa, amit senki sem láthat meg helyette, nevezetesen azt, hogy milyen is ennek az Elgondolhatatlannak lenni, annak, aki néz. És nem lát senkit, sem testet, sem elmét, sem gondolatokat, sem szavakat, és bizonyosan nem pusztán egy emberi ént, hanem megleli a valódi Ént, az Önvalót, az Átmant, mely nem különbözik a legfőbb Brahmantól.

Meglepne, ha a kedves olvasó maradéktalanul elfogadná ezt a viselkedést. Ha a tanítvány befelé tekintve „semmit” sem lát és „semmire” sem gondol, akkor amit művel, az nem rettentő tunya és értelmetlen amellett, hogy ráadásul haszontalan és önző is egy olyan világban, amelyben olyannyira szükség van arra, hogy „csináljunk valamit”? Nem egyszerűen lustaságról van szó? A tanítvány valószínűleg azt válaszolná erre: „Azt próbálom kideríteni, hogy ki vagyok igazából, és mi van azon a helyen, amelyet elfoglalok, mi ennek az »énnek« a természete, és amikor ide nézek, nem találom azt a szilárd, hús-vér emberi lényt, akit mások látnak, hanem csak úgymond egy makulátlanul tiszta tükröt találok, amelyben az egész világ tükröződik. Ezt a tükröt nevezhetjük az igaz Önvalónak, szellemnek, tiszta alanyiságnak, belső fénynek, Átmannak, ürességnek, hiánynak, semminek vagy aminek akarjuk. Az a különös azonban, hogy amikor Ezt tisztán látom, akkor nem látok „semmit”, minden tunyaság és értelmetlenség – és igen, az élet minden haszontalansága és önzősége –eltűnik, és végre végtelenül elégedett vagyok. Önmagamnak ez a tiszta látása a megszabadulás. Egyedül úgy tudok segíteni másokon hosszú távon és spirituális értelemben (nem pedig csak anyagilag vagy pszichológiailag, amikor a látszólagos segítségről gyakran kiderül, hogy valóságos akadály), hogy őket is hozzásegítem a megszabaduláshoz. Ennek az egyetlen módja az, hogy először magam válok megszabadulttá. Akkor azután automatikusan segítem őket, és valóban a hasznukra vagyok (nem pedig csak ahhoz járulok hozzá, hogy kényelmesebben érezzék magukat), méghozzá pusztán azzal, hogy látom, ki vagyok, és valóban Az vagyok, Aki vagyok.”

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Mit gondolunk a megszabadulásról?

Nos, meggyőzőnek tartjuk a tanítvány érvelését, vagy még mindig inkább arra hajlunk, hogy helytelenítsük? Helytelenítjük az egész vállalkozás társadalmi következményeit, sőt magát a vállalkozást? Pedig nem marasztaljuk el az őszinte művészt, aki egész életét annak szenteli, hogy a külvilág szépségét felfedezze, még ha amit talál, az számunkra visszataszítónak tűnik is; és nem ítéljük el a komoly tudóst sem, aki arra áldozza az életét, hogy megismerje az igazságot, a külvilág alapstruktúráját, még ha felfedezései borzasztó tömegpusztító fegyverek születését teszik is lehetővé. Miért kellene hát elmarasztalnunk az őszinte misztikust, a tanítványt, aki életét arra szánja, hogy felfedezze a belső világnak, magának a tudatosságnak a szépségét és igazságát, annak a misztériumnak az igazságát, amely a művész, a tudós valósága mögött meghúzódik, nem is beszélve azok világáról? Hát olyan csodálatra méltó az, ha mindent megvizsgálunk, de átsiklunk a vizsgálódó fölött? Mi értelme van annak, ha mindenről alapos tudással rendelkezünk, de mit sem tudunk önmagunkról? Könnyen lehet, hogy a hindu tanítvány ilyen kérdéseket tenne föl nekünk. Mit válaszolnánk?

Talán még mindig úgy érezzük, hogy az egész kísérlet természetellenes, sőt egészségtelen. Miért van az, hogy általában olyan sokáig tart a tanítványnak, míg figyelmét befelé, a látszatok világától a valóság felé fordítja, melyben e látszatok tükröződnek? Miért bizonyul ez olyan nehéznek? Mi az oka, hogy az Átman, ez a rejtélyes bennünk élő Isten vagy belső Fény csak mérhetetlen nehézségek árán, olyan sok keresés után tárul fel? Azt hiszem, a hindu tanítvány erre közbevetné, hogy pont fordítva áll a helyzet: az Átmant egyáltalán nem nehéz vagy különleges dolog meglátni, hiszen teljesen természetes és nyilvánvaló, egész egyszerűen a vágy rejti el előlünk. Figyelmünket annyira lekötik a külső dolgok, melyeket szeretünk vagy gyűlölünk, melyeket meg akarunk ragadni vagy el akarunk menekülni előlünk, hogy nem jut időnk Arra, aki figyel. Távollátó módon nem vesszük észre azt, aki néz; nem érdekel bennünket, hogy kik vagyunk, csak az, hogy mi a miénk. A tények, és különösen ennek az „énnek”, az igaz mivoltunknak a központi ténye, nem érdekel bennünket. Csupán meg akarjuk változtatni ezeket a tényeket, és ehhez a gondolataink és a mentális fecsegés az eszközünk. A hindu tanítványnak tehát először is (bármilyen rövid időre) meg kell állítania a gondolkodását, el kell vetnie minden szót és ezekkel együtt minden az iránti vágyát, hogy megváltoztasson bármit is, majd befelé kell tekintenie, hogy felfedezze, mit talál ott. Ott pedig –állítja –azonnal és olyan ragyogással meglátja Istent, hogy nem is fér a fejébe, hogyan volt lehetséges, hogy eddig nem vette észre. Sokkal tisztábban látja a belső világot, mint valaha is látta a külsőt. Valójában a külvilág az, ami zavaros, valótlan és homályos, ha összevetjük azzal a tiszta tudatossággal, amely felfogja.

Egy példa a közelmúltból

Vegyünk egy konkrét példát. Nemrégiben élt Dél-Indiában egy Srí Ramana Maharsi nevű bölcs (1879–), aki minden segítség nélkül, szokatlanul fiatalon, tizenhét évesen felismerte valódi Önmagát. Napjainkban széles körben elismerik, hogy ő az egyik legkiválóbb példája és képviselője India vallásának –és a spiritualitásnak általában. Következzék néhány idézet a tanításaiból:

„Egyedül a »vagyok« létezik, nem pedig az, hogy »ez és ez vagyok«, vagy »ilyen és ilyen vagyok«.”
„Mindenki az Önvaló, és végtelen, mégis összetéveszti a testet az Önvalóval.”
„Nem mi vagyunk a világban, hanem a világ van bennünk.”
„A Biblia kijelenti: »A mennyek országa bennetek van.« Ha a testnek képzeli magát az ember, akkor nehezen értheti meg ezt a kijelentést!”
„Csak azt látom, amit mindenki lát, s ami jelen van mindenkiben.”
„Nem kell elérnünk semmi újat. A szenvedés oka az, hogy nem vagyunk tudatában az Önvalónak. Ha tudatában vagyunk az Önvalónak, az elhozza a boldogságot.”
„Úgy tűnik csak, hogy a bölcsesség feldereng, pedig az természetes és örökké jelen lévő.”

Ő azonban egy Maharsi (nagy látó), vethetjük közbe, aki a saját tapasztalatairól beszél. Milyen közös bizonyíték támasztja alá és szemlélteti a világnak továbbá, hogy amit átélt, az nem csak valamilyen álmodozás vagy vágybeteljesítő gondolkodás eredménye volt? Vajon Srí Ramana Maharsi külsőleg különbözött az átlagemberektől? Volt például valaha is beteg, közömbösen tűrte a fájdalmat, tett csodákat?

Nos, történtek körülötte különös események, de ő kitartott amellett, hogy azok mellékesek, s hogy a legjobban teszi az ember, ha tudomást sem vesz róluk, valamint hogy „természetfölötti erőkre” sohasem kell törekedni vagy azokat arra használni, hogy uralkodjunk másokon. Ha meglátjuk azt, hogy mik vagyunk valójában, az oda vezet, hogy felismerjük, milyen is a világ, ez pedig mindenképpen „csodának” számít, méghozzá egy teljesen új értelemben. Ezek a csodák nem kevésbé csodálatosak csak azért, mert tökéletesen természetesek. Ami pedig a betegséget és a fájdalmat illeti, Srí Ramana Maharsi más indiai bölcsekhez –például közeli kortársaihoz, Rámakrisna Paramahanszához és Niszargadatta Mahárádzshoz –hasonlóan rákban halt meg. Mindannyiuk számára jelen volt a fájdalom, de látszólag a legkevésbé sem próbáltak annak ellenszegülni. Csupán arra szolgált nekik, hogy, mint minden tapasztalás, a Tapasztaló lényegi szabadságára és felülemelkedettségére mutasson rá.
Kijelenthetjük, hogy a Srí Ramana Maharsihoz hasonló bölcseket nem érdekli, hogy különböznek-e a többi embertől, és nem akarnak hozzájárulni emberi természetünk fejlődéséhez, sokkal inkább azt látják –és akarják láttatni –, hogy igaz természetünk nem az emberi természet. Megtörténhet, hogy gyakorlati haszna származik valakinek abból, hogy felismeri, kicsoda valójában, ám ez látóról látóra változik –és egyik esetben sem ez a lényeg.

Májá

Ha meg szeretnénk tudni a hindu tanítványtól, hogy mit is ért Valóságon, és hogy miért kellene valósnak neveznünk a belső világot, míg a külvilágot ahhoz képest valótlannak vagy illuzórikusnak, akkor valahogy így válaszolna: „Nyilvánvaló, hogy az »én« vagy tiszta tudatosság a forrása és eredete minden külső dolognak, s e dolgok nyilvánvalóan szakadatlanul változó jelenségek –szín-, szag-, hang-, öröm- és fájdalomfoszlányok –, melyeknek nincs saját szubsztanciájuk vagy független valóságuk. Ha nem lenne tudat, amely ezeknek tudatában lenne, azonnal eltűnnének. A tudat játékos szüleményei, egy rendkívül hosszú és jól felépített álom részei ezek. Az egész egy szóval: májá. Minden májá, vagyis káprázat, ha önmagában és elkülönülten tekintjük; mégis minden valós, ha az őt létrehozó egyetlen Valóságtól el nem választottként tekintünk rá. Ekképpen nincs lényegi különbség egy »valódi« szürke patkány és egy »képzeletbeli« rózsaszín patkány között, jóllehet az előbbit józanul látja az ember, az utóbbit pedig ittasan. Mindkettő májá, és valós a tudat, az elme teremtményeként, ám valótlan önmagában álló dologként. Nekünk pedig az a feladatunk az életben, hogy a máját májáként lássuk ott kívül, a forrást pedig forrásként itt belül, és soha ne tévesszük össze a kettőt.”

UGRÁS A KÖNYVHÖZ