A misztikus kegyelem

Misztikus kegyelmek alatt azt értem, amikor Isten jelenléte beárad képességeinkbe, vagy jelenlétének ragyogása önkéntelenül magával ragad bennünket. A misztikus imádság szintjeit jól leírta Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János. Ezek magukban foglalják a belénk öntött szemlélődést, a csendesség imádságát, az egyesülés imádságát, a tökéletes egyesülés imádságát, végül pedig az átalakító egyesülést. Szeretem a kontempláció és a miszticizmus kifejezéseket ugyanarra a dologra használni, és megkülönböztetni a misztikus kegyelmeket a misztikus imádság lényegétől. Vajon lehetséges kontemplatívnak lenni és elérni az átalakító egyesülést anélkül, hogy átmennénk az imént leírt misztikus kegyelmek megtapasztalásán?

Olyan kérdés ez, amely évekig sok fejtörést okozott nekem, hiszen a kontemplációt – mint olyan tapasztalást, melyben átéljük Isten kegyelmének beáradását – általában úgy tekintik, mint a kontemplatív imádság adományának szükséges jelét. Ennek ellenére folyamatosan találkozom olyan emberekkel, akik igencsak előrehaladtak a spirituális úton, és mégis kitartanak amellett, hogy a kontemplatív imádság kegyelmében sohasem részesültek oly módon, hogy érezték Isten megtapasztalását. Miután harminc-negyven évet eltöltöttek egy kolostorban vagy zárdában azért, hogy kontemplatívvá váljanak, néhányukat időnként megkísértette a gondolat, hogy vajon életük nem hatalmas kudarc-e. Eljutnak a hatvanas-hetvenes éveikig, és azt hiszik, hogy – mivel sohasem részesültek ilyen megtapasztalásban – valamit rosszul csináltak. Olyan emberek ők, akik egész életüket Krisztus szolgálatának szentelték, és még sincs meg bennük a belső bizonyosság, hogy akár a legkisebb misztikus kegyelem is megadatott nekik.

Eleinte, amikor ezeknek az embereknek a tapasztalatait hallgattam, azt gondoltam, hogy talán sohasem ismertették meg velük megfelelő módon a kontemplatív imádságot, vagy esetleg megérintette az őket vallási életük hajnalán, de vagy elfeledkeztek róla később, vagy hozzászoktak. Azóta viszont más a véleményem. Meg vagyok róla győződve, hogy tévedés azonosítani a kontemplatív imádság élményét, tapasztalatát magával a kontemplatív imádsággal, ami meghaladja Isten ragyogásának vagy beáradó jelenlétének minden benyomását.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Örömmel láttam, hogy tapasztalatomat Ruth Burroughs karmelita nővér is szavakba öntötte, aki úgy élte vallásos életét, hogy semmiféle empirikus tudomása nem volt Isten jelenlétének ragyogásáról. A Guidelines to Mystical Prayer (A misztikus imádság irányelvei) című könyvében javasolja, hogy tegyünk különbséget a napvilágra kerülő miszticizmus és a sötétben maradó miszticizmus* között. Ez megmagyarázná, hogy számos ember előtt miként marad tökéletesen elrejtve teljes kontemplatív útja egészen a végső átalakulásáig. E karmelita nővérnek van két barátja. Az egyiküknek bőséges misztikus életben volt része egy tevékeny rendben, míg a másik nővér a magányos zárdájában sohasem élvezte a kontemplatív imádság semmiféle tudatos tapasztalatát, noha negyven évig odaadóan gyakorolta a kontemplatív imádság diszciplínáját. Mindketten eljutottak az átalakító egyesülésig.

Ruth Burroughs arra a következtetésre jut, hogy a misztikus kegyelem olyan karizma lehet, amelyben bizonyos misztikusok részesülnek azért, hogy megmagyarázzák a spirituális utat mások számára. Akárhogy is áll a helyzet, hipotézise azon a feltevésen alapul, hogy a miszticizmus lényege a tiszta hit ösvénye. A tiszta hit, Keresztes Szent János szerint, a sötétség egy sugara a lélek számára. Nincs olyan képességünk, amellyel felfoghatnánk. Az ember ebben a „tapasztalásban” a legmélyebb szinten részesülhet, mely túl van minden érzékelőképesség hatáskörén. Csak az életében megjelenő gyümölcsei által figyelhet fel az ember a jelenlétére. Isten úgy is beragyoghatja a sötétség e sugarát valakibe, aki odaadó az imádságban, hogy az egyáltalán nincs annak tudatában. Mindenesetre tapasztalataim szerint azok az emberek, akiknek az élete a legbőségesebben részesül a misztikus kegyelemből, azok házasok vagy aktívan lelkészkednek. Az általam ismert, kolostorban élő kontemplatívoknak kevesebb, mint öt százaléka részesült Teréz vagy Keresztes Szent János misztikus megtapasztalásaiban. Ők általában átélik az érzékek sötét éjszakáját, és néhányuk megtapasztalja a lélek sötét éjszakáját. Ritkán és nagy időközönként vigasztaltatnak meg. Azoknak, akik a világban élnek, kétségtelenül több segítségre van szükségük a túléléshez. Talán Isten azért nem segíti úgy a kolostorba vonultakat, mert úgy véli, elég támaszt találnak elzárt életük struktúrájában.

Mi hát a kontemplatív imádság lényege?

A tiszta hit útja, semmi egyéb. Nem kell éreznünk, viszont gyakorolnunk kell.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ