Photikei Diadokhosz száz bölcs mondásából

Diadokhosz a messzaliánusok ellenfeleként hangsúlyozza az akarat szabadságát és erejét, meghagyva azonban a kegyelem közreműködésének fontosságát is.

Részletek a Száz bölcs mondás a lelki tökéletességről című munkájából

Más a kezdők és más a tökéletesek öröme. Az első öröm még nem mentes ábrándképektől, a második azonban már az alázatosság erejével rendelkezik. Az út felét az a gond kíséri, hogy Isten valóban szeressen bennünket, és fájdalom nélküli könnyek öntözik. Isten ugyanis először a lelket a kezdők örömével hívja meg a harcra. Ha azonban az embert a Szentlélek igazsága vezeti és teszi próbára, felismeri bűnösségét elkövetett vétkei és eltévelyedései miatt. A lélek mintegy megtisztul az isteni nevelés olvasztótégelyében, s az Isten jelenlétében töltött élet buzgó gyakorlásának segítségével megtapasztalja a fantáziaképek nélküli boldogságot.

*   *   *

Ha izgalom zavarja a lelket, akkor örömmámor felhője takarja el; ha egészségtelen szomorúság kínját érzi, akkor pedig az értelem képtelen arra, hogy az Úr Jézus jelenlétére gondoljon, bármennyire is készteti rá az ember. Ha a szenvedélyek hatalma egészen elsötétítette, eltávolodik saját értelmétől.
Hiábavaló a törekvése, hogy kifejezze sajátosságait, és nem tud megpihenni akkor sem, amikor felmerült gondolatain elmélkedik, hiszen lelkét megkeményítették a mohó szenvedélyek. Ha a lélek vágyakozik valami után, s rövid időre elveszíti szeme elől törekvése tárgyát, akkor az értelem természetéből adódóan ismét megkeresi azt, mint uralkodó és megmentő erejét. Megkapja a kegyelmet, mely arra készteti, hogy kiáltsa: „Uram, Jézus!” Hiszen így tesz az anya is kisgyermekével, akinek addig ismételgeti az „apa” szót, míg ezzel, mielőtt még bármi más gyermeki szóra tudná nyitni az ajkát, álmában is tudja hívni atyját. Amint Szent Pál is mondja: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” (Róm 8,26) Még valóban gyermekek vagyunk az imádságban, és állandóan szükségünk van a Szentlélek segítségére, hogy minden gondolatunkat eltöltse kimondhatatlan édessége, és egész érzelemvilágunkat az Atyaisten szeretetére és jelenlétére összpontosítsuk. Rajtunk áll, hogy mindig kiáltsuk, amint Szent Pál tanít bennünket: „Abba – Atyánk!” (Róm 8,15)

*   *   *

Értelmünk az imádságban gyakran szenved a megszokástól. Ekkor átadja magát a szent írások alázatos olvasásának, mert ezek segítséget nyújtanak az Istenről való mélyebb elmélkedésben. Ha meg akarjuk akadályozni a lélek bőbeszédűségét és azt, hogy örömében erején túl szárnyaljon, kényszerítsük imádságra, a zsoltárok olvasására. Így nem hagyja figyelmen kívül a bölcsek eredményeit, akik szavai hitükről tesznek tanúságot. Ha így járunk el, nem keverjük majd saját szavainkat a kegyelem szavaiba, s nem engedjük, hogy a lélek kövesse a szóáradat hiú dicsőségét. Ellenkezőleg: elmélkedés közben megőrizzük lelkünket minden csalárd képtől, s majdnem minden gondolatunkat fájdalom nélküli könnyek fogják kizárni. Ha az értelem egészen elmerül a magányban, és tökéletesen áthatotta az imádság édessége, többé már nem kalandozik el, hanem mindig átadja magát az isteni dolgoknak, könnyen, fáradság nélkül. Ugyanakkor az alázatos megkülönböztetés képességével előre fog haladni az elmélkedésben. Meg kell fontolni, hogy az imádság ajándékát minden kiváltságon felül kapjuk meg. Azok kapják meg, akiket szent kegyelem tölt el, s így tökéletes biztonságot érezhetnek.

*   *   *

Ha a lélek dúskál a természetfölötti működések bőségében, akkor lelkesedik a zsoltárok énekléséért, és előnyben részesíti a szóbeli imádságot. Amint azonban megérett a Szentlélek viharában, háttérbe szorul a zsoltáréneklés, vigasztalásaival együtt, és csak a lelke mélyén imádkozik. Az első lépést öröm kíséri, mely még hamis képekkel keveredik. A második lelki sóhajtásokból áll, a hallgatás utáni vágy örömével. Az emlékezet, amely – hála a benső sugallatok megkülönböztetésének – felismeri buzgóságát, képessé téve a szívet a sóhajtásokra és a belső örömre. Így az ember a szívének földjét e könnyek által tudja bevetni az imádság magjával, a jövendő aratás reményében. Valahányszor valamilyen szomorúság lep meg bennünket, valamivel magasabban kell kezdenünk zsoltárénekünket, s engednünk kell, hogy a lélek együtt szárnyaljon a remény boldog dallamával, míg a melódia ritmusában elcsitul a sötét hullám.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ