A tigrisszvámí

Hősies tettei gyermeki lelkesedést ébresztettek bennem.
Másnap hideg téli nap virradt ránk, mi azonban vidáman indultunk utunkra Csandíval. Jó sokáig keresgéltünk Bóvánípurban, Kalkutta külvárosában, mire rátaláltunk a szvámí házára. Hangosan bekopogtattam az ajtón a két vasgyűrűvel. A szolga ügyet sem vetve a lármára, ráérősen jött fogadásunkra. Ironikus mosolya is jelezte, hogy a zajos látogatók sem zavarhatják meg a szent hajlékának nyugalmát.

Megszégyenülve a néma dorgálástól, hálásan léptünk be a társalgóba. Itt azután alaposan megvárakoztatott bennünket a szvámí. Indiában az igazság keresői számára íratlan törvény a türelem, s könnyen megeshet, hogy egy mester szándékosan tesz próbát, mennyire jeleskedünk gyakorlásában. Ezt a lélektani fogást egyébként a nyugati doktorok és fogorvosok is széltében-hosszában alkalmazzák!

A szolga végül bevezetett minket a házigazda hálótermébe. A hírneves Szóhong Szvámí.
Szóhong volt a rendi neve, de a nép csak tigrisszvámínak hívta. az ágyán ült. Hatalmas testének látványa lenyűgözött minket, s némán álltunk ott, elkerekedő szemmel. Sohasem láttunk ilyen széles mellkast, ilyen futball-labdaként dagadozó bicepszet. A szvámí markáns, mégis higgadt arca vastag nyakon ült, s hosszú fürtök, szakáll és bajusz keretezték. Sötét szempárjában egyszerre csillogott a galambok szelídsége és a tigrisek vadsága. Egyedüli ruházatát az izmos dereka köré tekert tigrisbőr alkotta.

Amikor végre visszanyertük a hangunkat, barátommal köszöntöttük a szerzetest, s kifejeztük csodálatunkat hőstettei iránt.
– Elmondanád nekünk, kérlek, hogyan lehet puszta kézzel legyűrni a dzsungel legvérszomjasabb fenevadjait, a királyi méltóságú bengáli tigriseket?
– Fiaim, a tigrisekkel való küzdelem számomra gyermekjáték. Akár ma is vállalkoznék rá, ha muszáj volna – gyerekesen felnevetett. – Ti tigrisként tekintetek rájuk, az én szememben azonban kiscicák.
– Szvámídzsí, szívesen sulykolnám a tudattalanomba, hogy a tigrisek kismacskák, de vajon ők maguk hinnének-e nekem?
– Természetesen erőre is szükség van! Egy hátulgombolós nyilván nem győzhetné le őket. Két erős kezem azonban elegendő fegyver nekem.
Megkért minket, hogy kövessük a belső udvarba, ahol ököllel belevágott a fal peremébe. Egy tégla nyomban a földre hullott, s az így támadt foghíjon keresztül átkandikált az ég. Leesett az állam a csodálkozástól. Aki egyetlen ökölcsapással kiüt egy téglát egy habarcs-
csal megerősített falból, bizonyára a tigrisek fogát is játszva kiveri!
– Sok hozzám hasonlóan erős férfi akad, ám ők sincsenek birtokában a hűvös lélekjelenlétnek. A testi erő egyedül nem elégséges a dzsungelben szabadon szökkenő fenevadakkal szemben. A tigris a maga természetes élőhelyén sokkal vadabb, mint ópiummal elkábított, cirkuszi fajtársai! Egy királytigris támadásakor nem egy Herkulesnek inába száll a bátorsága. Mint látjátok, a tigris rettegő kismacskává silányította az embert. Ám ha az erős testhez leküzdhetetlen akarat társul, a helyzet megfordul, és a tigris válik védtelen kiscicává. Hányszor és hányszor tettem így!

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Készségesen elhittem, hogy az előttem tornyosuló titán könnyűszerrel macskává varázsolta a tigriseket. Szemlátomást szívesen okított minket, Csandíval tiszteletteljesen hallgattuk.
– Az izmokat az elme mozgatja. Egy kalapácsütés hatása az erőkifejtésen múlik, ám egy férfi akarata és bátorsága segítségével mozgósítja testi erejét. A testet a szó szoros értelmében az elme hozza létre és tartja fent. Az előző életek során kialakult ösztönök nyomására a gyengeség vagy az erő fokozatosan áthatja az emberi tudatot. Szokásunkká válva, emezek formálják azután a testet kívánatossá vagy elfogadhatatlanná. A testi gyengeség lelki eredetű, és – ördögi körként –  a szokások rabjává vált test béklyóban tartja az elmét. Ha a mester engedi, hogy a szolga uralkodjék fölötte, az elme előbb-utóbb a test zsarnoksága alá kerül.
Kérésünkre érdekes házigazdánk saját életéről is elmondott egyet-mást.
– Már zsenge gyermekkoromtól az volt a vágyam, hogy tigrisekkel harcoljak. Hiába volt azonban erős az akaratom, a testem gyengének bizonyult mindehhez.
Meglepetve kiáltottam fel. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez az atlaszi testalkatú férfiú, akinek válla egy medvéével vetekedett, valaha is ismerte volna a gyengeséget.
– Testi fogyatkozásomat úgy győztem le, hogy rendíthetetlen kitartással hittem az egészségben és az erőben. Minden okom megvan arra, hogy az elme hatalmát dicsérjem, mivel tapasztalatom szerint egyedül ez képes a bengáli királytigrisek legyűrésére.
– Mit gondolsz, mélyen tisztelt szvámí, valaha is szembeszállhatnék egy tigrissel? – a furcsa ötlet életemben először és utoljára suhant át elmémen.
– Igen – felelte ő mosolyogva. – Csakhogy sokféle tigris létezik ám, s akad köztük olyan, amelyik az emberi vágyak dzsungelében garázdálkodik. Semmiféle spirituális hasznunk nem származik abból, ha fenevadakat terítünk le. Bánjunk el inkább belső ragadozóinkkal!
– Elmondanád, uram, hogyan lettél a tigrisek szelídítőjéből a vad szenvedélyek megjuhászítójává?

A tigrisszvámí elhallgatott. Tekintete a távolba révedt, szemlátomást a múlton merengett. Mintha azt fontolgatta volna, engedjen-e kérésemnek. Végül beleegyezően elmosolyodott.
– Amikor hírnevem tetőpontjára értem, mondhatni, fejembe szállt a dicsőség. Nem csupán megküzdeni óhajtottam már a tigrisekkel, de az is szándékomban állt, hogy beidomítsam a veszedelmes állatokat különböző mutatványokra, s engedelmes háziállatokká juhászítsam őket. Nyilvános bemutatóim zajos sikert arattak. Egyik este apám töprengve lépett a szobámba: „Fiam, hallgass rám! Szeretnélek megóvni azoktól a bajoktól, amelyeket az okság törvényének semmibe vétele zúdítana rád.” „Csak nem vagy fatalista, apám? Hagyjam, hogy a babonaság megzavarja ténykedésemet?” „Nem vagyok fatalista, fiam, de hiszek abban, hogy az élet mindent igazságosan mér, s megtorolja a vétkeket, ahogyan a szent írásokban is áll. A dzsungel lakói neheztelnek rád, ez egyszer még vesztedet okozhatja.” „Apám, meglepsz engem! Magad is jól tudod, bármilyen gyönyörű lények is a tigrisek, nem ismernek könyörületet! Ki tudja, talán az én ütéseim vernek némi józanságot abba a buta kobakjukba. Vedd úgy, hogy erdei iskolamester vagyok, aki jó modorra tanítom őket!… Kérlek, apám, úgy gondolj rám, mint egy tigrisszelídítőre, és ne úgy, mint a tigrisek gyilkosára. Ha viszont jótetteket hajtok végre, ugyan hogyan is lehetnének ártalmamra? Kérve kérlek, ne kívánd tőlem, hogy megváltoztassam az életformámat.”

Csandí meg én feszült figyelemmel hallgattuk e szavakat, s átéltük, mekkora gondot jelenthetett mindez a múltban a tigrisszvámí számára. Indiában egy gyermek engedelmeskedni szokott a szülői akaratnak. Közben a szvámí folytatta:
– Apám kétkedve hallgatta okfejtésemet, majd a következőképpen zárta le a beszélgetést: „Fiam, arra kényszerítesz, hogy közöljem veled egy szent baljós jóslatát. Akkor lépett hozzám, amikor tegnap a verandán szokásos napi meditációmat végeztem: »Drága barátom, üzenetet hozok harcias fiad számára. Hagyja abba vérszomjas ténykedését, különben a következő küzdelemben súlyosan megsebesül, s fél éven keresztül élet és halál között lebeg majd. Ezután feladja korábbi életét, és szerzetesnek áll.«” Mese habbal, gondoltam, és szántam apámat, aki hitt egy futóbolond fanatikus okvetetlenkedésének.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

A tigrisszvámí e ponton türelmetlen taglejtéssel kísérte vallomását, mintha csupán holmi ostobaságra legyintene. Ezután egy időre komor hallgatásba merült, szemlátomást elfeledkezve jelenlétünkről. Fojtott hangon, váratlanul folytatta elbeszélését.
– Röviddel apám intését követően ellátogattam Kúcs Bihár fővárosába. A festői vidéket akkor láttam először, és pihentető volt számomra a változatosság. A kíváncsi tömeg azonban itt is a nyomomban járt. Efféléket suttogtak egymás között: „Ez az a fickó, aki vad tigrisekkel kel viadalra. Olyan a lába, akár egy fatörzs. Nézd az arcát! Bizonyára maga a tigrisek királya született újra a személyében!” Tudjátok, milyenek a falusi süvölvények, mint egy újság legfrissebb kiadása! Vegyétek mindehhez hozzá az asszonyi sugdolózást! Nem telt bele néhány óra, és a város lázban égett jövetelemtől… Este éppen lepihentem, amikor vágtázó lovak patáinak robaja verte fel a csendet. Éppen az én szállásom előtt álltak meg. Több magas, turbános rendőr tört be a szobámba… Megijedtem. „Ezektől minden kitelik. Vajon miféle vádakkal gyanúsíthatnak?” – gondoltam. De a rendőrök udvariasan meghajoltak előttem. „Tiszteletre méltó uram, Kúcs Bihár hercege küldött minket hozzád. Holnap reggel szívesen látna a palotájában.” Azon tépelődtem, vajon mi vár rám reggel. Valamilyen homályos okból sajnáltam, hogy betörtek békés magányomba. A rendőrök udvariassága mégis meggyőzött, és elfogadtam a meghívást… Másnap legnagyobb meglepeté­semre pompás, négylovas hintó röpített a palotába. Egy szolga díszes napernyőt tartott fölém, hogy megóvjon a nap perzselő sugaraitól. A városban és az erdős környéken kellemesen esett a kocsikázás. A palota ajtajában maga a királyi sarj fogadott. Saját aranybrokátos székébe ültetett, miközben maga mosolyogva átült egy egyszerűbb ülőalkalmatosságra. „Sokba kerül még nekem ez a nagy udvariasság!” – gondoltam megrökönyödve. A herceg néhány semleges mondat után rögvest rá is tért a meghívás céljára. „Az egész város arról beszél, hogy puszta kézzel bánsz el vad tigrisekkel. Igaz ez?” „Így igaz, felség.” „Alig hiszek a fülemnek! Kalkuttából származó bengáli vagy, aki a városi nép táplálékán, fehér rizsen nőtt fel. Kérlek, mondd meg őszintén, nem csupán ópiumtól elkábított, erőtlen állatokkal küzdöttél?” – kérdezte hangosan és gunyorosan a vidék tájszólásában, én pedig megengedtem magamnak, hogy ne válaszoljak egy ilyen sértő kérdésre. „Küzdj hát meg újonnan befogott tigrisemmel, Rádzsa Bégammal.
’Hercegnő herceg’; a név is jelzi, hogy a tigrisben egy hím és egy nőstény vadsága egyesül. Ha sikeresen ellenállsz támadásának, megkötözöd egy lánccal, és tiszta fejjel hagyod el a ketrecét, tied lehet ez a királyi méltóságú bengáli! Emellett több ezer rúpia és sok más ajándék üti a markodat. Ha viszont elutasítod az ajánlatomat, szertekürtölöm az országban, hogy szemfényvesztő szélhámos vagy!” E szemtelen szavak puskagolyóként fúródtak belém. Haragosan elfogadtam az ajánlatot. A herceg félig felemelkedett ültéből izgalmában, majd ajkán kegyetlen mosollyal visszaereszkedett székére. Róma császáraira emlékeztetett, akik gyönyörködtek a fenevadak elé vetett keresztények kínszenvedésében. A herceg így folytatta: „A viadal időpontját mához egy hétre tűzöm ki. Sajnálom, de nem engedhetem meg neked, hogy előre megtekintsd a tigrist.”

– Nem tudom, attól tartott-e, hogy hipnotizálom az állatot, vagy attól, hogy titkon ópiummal etetem meg… – folytatta a tigrisszvámí. – A palotát elhagyva mulattam azon, hogy ezúttal a királyi napernyő és a baldachinos hintó elmaradt… Az elkövetkező héten módszeresen készítettem fel testemet és lelkemet a rám váró megpróbáltatásra. A szolgám jóvoltából elképesztő szóbeszédek jutottak a fülembe. A szent baljós jóslatának valamiként híre kelt, s ki-ki egyre jobban felnagyítva adta tovább. Számos egyszerű falusi úgy hitte, hogy valamiféle istenektől elátkozott, gonosz szellem született újra tigrisként. Éjszaka ez a tigris démonként kísértett, csak nappal nyerte vissza megszokott csíkjait. És nekem ezzel a démontigrissel kell megküzdenem… Egy másik képzeletdús változat szerint az állatok imája meghallgatásra talált a tigrisek mennyországában, így született a világra Rádzsa Bégam, hogy megbüntessen engem, elbizakodott kétlábút, amiért bántani mertem a tigriseket! Még hogy egy szőrtelen, karomtalan senkiházi szembe merjen szállni egy karmokkal felszerelt, izmos lábú tigrissel! A megbotránkozott tigrisek gyűlölete most, ím, az elbizakodott tigrisszelídítő bukását okozza, suttogták egymás között a falusiak… Szolgámtól azt is megtudtam, hogy a herceg szorgosan készül a nagy küzdelemre. Viharálló, több ezer néző befogadására alkalmas sátrat állíttatott fel. A közepén futkározott óriási vasketrecében Rádzsa Bégam, ezt külső biztonsági helyiség vette körül. A fogoly közben szüntelenül vérfagyasztóan morgott. Jól kiéheztették, hogy ezzel is fokozzák harci kedvét. A herceg talán engem szánt neki jutalmul!… A páratlan eseményt dobszó adta a városlakók tudtára, akik seregestül érkeztek a látványosságra a városból és a környékbeli falvakból egyaránt. Több száz nézőnek már nem jutott férőhely. Néhányan átfurakodtak a sátor nyílásain, és minden talpalatnyi helyet elfoglaltak a széksorok között.
Ahogy a tigrisszvámí elbeszélése tetőpontjához közeledett, az én izgalmam is nőttön-nőtt. Csandí szintén elnémult elragadtatásában.
– Némán jelentem meg Rádzsa Bégam fülsértő üvöltései és a rémült tömeg moraja közepette. Mindössze a derekamat fedte ruha. Elhúztam a biztonsági helyiség ajtajának reteszét, majd nyugodtan bezártam magam mögött az ajtót. A tigris vért szimatolt. Mennydörgő reccsenéssel a ketrec rácsaira vetette magát, és vészjóslóan rám mordult. A nézőtér elnémult izgalmában, talán szántak is, hiszen gyengécske áldozati báránynak tetszhettem a vérszomjas ragadozóval szemben… Egy szemvillanás alatt a ketrecben termettem, s alig csaptam be magam mögött az ajtaját, Rádzsa Bégam máris nekem ugrott és szétmarta a jobb kezemet. Patakzott belőlem a vér, márpedig a tigrisek nem ismernek ennél fenségesebb italt. Minden arra mutatott, hogy a szent jóslata beteljesül… Nyomban magamhoz tértem életem első komoly sérülése után. Vérző ujjaimat ágyékkötőm kelméjébe rejtettem, s bal kezemmel lesújtottam a fenevadra. Az hátrapenderült, majd miután több kört írt le a ketrec végében, ismét nekem támadt. Híresen kemény öklöm csapásai ezúttal a fejére zuhogtak… Csakhogy Rádzsa Bégamot egészen megrészegítette a vér szaga: úgy hatott rá, mint a bor a rég szomjazó iszákosra. Fülsiketítő üvöltések közepette egyre dühödtebben támadott. Én mindössze egyetlen kezemmel védekezhettem félelmetes karmaival és tépőfogaival szemben. Ennek ellenére csillagokat láthatott ökölcsapásaim nyomán. Mindkettőnkből ömlött a vér, élet-halál küzdelem volt ez. A ketrec poklában minden irányban fröcskölt a vér. A fenevad torkából végül fájdalmas halálhörgés tört föl. „Lődd le! Öld meg a tigrist!” – kiáltozta a közönség. Olyan gyorsan mozgott azonban állat és ember, hogy az őr golyója mellément. Minden akaraterőmet összeszedve, vadul felkiáltottam, és végső csapást mértem ellenfelemre. A tigris összecsuklott, és mozdulatlanul hevert a lábam előtt.
– Akár egy kismacska! – vetettem közbe.
A szvámí szívből jövően elnevette magát, aztán folytatta lebilincselő elbeszélését.
– Rádzsa Bégamot tehát végül legyőztem. Királyi büszkeségét azzal is sérthettem, hogy szétmarcangolt kezemmel szétfeszítettem az állkapcsát, s egy drámai pillanatra bedugtam a fejem ebbe a gyilkos torokba. Majd lánc után néztem. Halomban hevert a földön, ezzel kötöztem oda nyakánál fogva a tigrist a ketrec rácsaihoz. Győztesen az ajtóhoz léptem… Ekkor azonban ez az eleven ördög, Rádzsa Bégam egyetlen hihetetlen rántással eltépte láncait, és a hátamra vetette magát. Valóban igaz lehetett a szóbeszéd, hogy egy démon lelke költözött a testébe. Miután megharapta a vállamat, összecsuklottam. Egy pillanat múltán mégis magam alá gyűrtem. Könyörtelen ökölcsapásaim alatt az ármányos fenevad elvesztette eszméletét. Ezúttal alaposabban kötöztem meg, majd lassú léptekkel elhagytam a ketrecet… A tömeg vadul éljenzett, ezúttal örömében. Mintha egyetlen óriási torokból harsant volna százak kiáltása. Ellenfelem alaposan megtépázott, mégis teljesítettem a küzdelem három feltételét: megbénítottam és megkötöztem a tigrist, és tulajdon két lábamon távoztam. Ráadásul úgy megsebesítettem és megfélemlítettem a vérszomjas fenevadat, hogy kénytelen volt lemondani ínycsiklandozó jutalmáról, arról, hogy fogai közt ropogtassa a fejemet!… Miután ellátták a sebeimet, virágfüzérekkel övezett fel az ünneplő tömeg, és aranypénzek záporoztak lábamhoz.

Az egész város engem ünnepelt. Mindenki a nagy viadalt vitatta a világ legnagyobb és legvadabb tigrisével. Rádzsa Bégamot megkaptam a herceggel kötött egyezség szerint, de nem éreztem különösebb örömet. Szívemben spirituális változás történt, s úgy tetszett, a ketrecet elhagyva világi ambícióimról is lemondtam… Ezt követően hat teljes hónapig élet és halál között lebegtem, mivel vérmérgezést kaptam. Amikor felépültem annyira, hogy elhagyhattam Kúcs Bihárt, hazatértem szülővárosomba. „Most már tudom, milyen előrelátó volt a szent ember figyelmeztetése. Ő az én igazi mesterem – ismertem be apámnak. – Bárcsak megtalálhatnám!” Kívánságom őszinte lehetett, mert egy napon a szent váratlanul megérkezett. „Elég volt a tigrisszelídítésből – jelentette ki higgadt magabiztossággal. – Gyere velem, megtanítalak, miként győzd le a tudatlanság tigriseit, azokat, amelyek az emberi elme dzsungelében garázdálkodnak. Hozzászoktál a nyilvánossághoz: legyenek eztán nézőid az angyali seregek, mulattasd őket a jóga mesteri gyakorlásával!” Szent gurum ezután beavatott spirituális tudományába, és megnyitotta lelkem ajtaját, amely alaposan berozsdásodott, nehezen mozdult a használat hiányától. Kéz a kézben vágtunk neki a Himalájának.

Csandíval a szvámí lábához vetettük magunkat, köszönetképpen, hogy elmondta nekünk viharos élettörténetét. Bőséges kárpótlásban volt részünk azután, hogy oly sokáig várakoztunk a hűvös váróban!

UGRÁS A KÖNYVHÖZ