A tudattalan kiürítése

A gondolatok ötödik fajtája abból fakad, hogy a kontemplatív imádság rendszeres gyakorlása mozgásba hozza a belső tisztulás dinamizmusát. Ez a dinamizmus egyfajta egységesen személyre szabott isteni pszichoterápia, hogy kiürítse a tudattalanunkat, és megszabadítson bennünket az akadályoktól, melyek gátolják a kegyelem szabad áramlását az elménkben, az érzelmeinkben és a testünkben.

Úgy tűnik, egyre több empirikus bizonyítékunk van arra vonatkozólag, hogy a kora gyermekkori traumatikus érzelmi tapasztalatok következményei feszültség, szorongás és különféle védekezőmechanizmusok formájában elraktározódnak a testünkben és az idegrendszerünkben.

A szokványos pihenés és alvás révén nem tudunk megszabadulni tőlük. Ám a belső csendben és a mélységes pihenésben, amelyet az előbbi magával hoz az egész szervezet számára, ezek az érzelmi gátak kezdenek fellazulni, és az emberi szervezet azon természetes képessége, hogy kivesse magából a káros dolgokat, nekifog kiüríteni őket. A pszichének – csakúgy, mint a testnek – megvan a maga módszere arra, hogy eltávolítsa az egészségére ártalmas anyagot. A tudattalanunkban lévő érzelmi limlom az imádság során olyan gondolatok formájában merül fel, amelyek bizonyos sürgetéssel, energiával és érzelmi töltéssel bírnak. Általában nem tudjuk, milyen forrásból vagy forrásokból erednek. Rendszerint csak gondolatok kavarognak, és halványan vagy kínzóan kellemetlenül érezzük magunkat. A legjobb módja annak, hogy elengedjük őket, az, ha egyszerűen elviseljük őket, és nem viaskodunk velük.

Minthogy a kontemplatív imádságból áradó mély békesség felszámolja érzelmi gátjainkat, megpillanthatjuk személyiségünk árnyékos oldalát. Ezek a bepillantások meg is sokasodhatnak. Boldogan azt hisszük, hogy a legjobb szándékkal teszünk jót a családunkkal, a barátainkkal vagy a munkatársainkkal, ám amikor ez a dinamizmus elkezd munkálkodni bennünk, akkor az úgynevezett jó szándékaink szutykos mosogatórongyoknak tűnnek csupán. Felismerjük, hogy nem vagyunk olyan nagylelkűek, mint korábban hittük. Azért történik mindez, mert az isteni fény immár ragyogóbban világít a fejünkben. Az isteni szeretet természetéből fakadóan szemünkre hányja ösztönös önzőségünket.

Tegyük fel, hogy egy gyengén megvilágított szobában vagyunk. A helyiség eléggé tisztának tűnik, de gyújtsunk csak száz darab ezerwattos égőt, és vizsgáljuk meg a szobát nagyítóval! Azt látnánk, hogy csak úgy nyüzsögnek benne a különös és meglepő kis teremtmények. Mi mégis mindössze annyit tehetnénk, hogy maradnánk a szobában. Ugyanez a helyzet a belsőnkkel is. Amikor Isten megnöveli az áramerősséget, akkor az indítékaink kezdenek egészen más színben feltűnni, és mi igaz őszinteséggel kinyúlunk Isten és az Ő megbocsátása felé. Ezért olyan fontos az Istenbe vetett bizalom. Anélkül valószínűleg elrohannánk, vagy azt mondanánk: „Biztosan van valamilyen jobb út is, amelyen eljuthatok Istenhez.”

A keresztény aszketikus hagyományban az önismeret nem más, mint bepillantás rejtett indítékainkba, érzelmi szükségleteinkbe és kívánságainkba, amelyek átjárják a bensőnket, és hatással vannak a gondolkodásunkra, az érzéseinkre és a tevékenységeinkre, anélkül hogy teljesen tudomásunk lenne róluk. Hogy egy példával is szolgáljak: amikor apát voltam – amely egy kolostorban az apaképnek felel meg –, megdöbbentem azon a tényen, hogy a közösség fiatalabb tagjai öntudatlanul úgy bántak velem, mint valódi apjukkal. Láttam, hogy kora gyermekkorukból, tekintélyelvű figuráktól eredő érzelmi zűrzavarukat dolgozták fel ily módon. Nem saját magamat látták bennem.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ