Mária Magdolna archetípusa

Az isteni természet iránti odaadása Jézus életének végén ugyanaz, mint első találkozásuk idején, amikor spontán módon a lábaihoz borul, és hajával törölgeti ráhullott könnyeit. Odaadása meghaladja az „én és a másik” kereteit, átlényegíti teljes én-érzetét, sőt még a megalázottságot és szégyenérzetet is, amit az első találkozáskor átélt.

Az evangéliumokat olvasva az az érzésünk támad, hogy Mária azért bukkan fel számos fontos pillanatban, mert a Jézussal való találkozás után olyan bensőséges tudással bír az isteni természetről, amely nem hasonlítható egyik tanítványéhoz sem. Érti. Elfogadja a megszabadító jelenlétet; megnyílik a megvilágosodást jelentő ragyogásra. Tudatában van saját mibenlétének.

Mária arra emlékeztet minket, hogy nem számít az, amit tettünk, amin keresztülmentünk életünk folyamán, nem számít, hogy hogyan vélekedünk magunkról, vagy milyen érzéseket táplálunk önmagunkkal kapcsolatban. Mindenki megváltható. Mindenki megfordulhat, és célba érhet. Mindenki képes az isteni lét felé orientálódni. Felesleges időpazarlás akár egy percet is a múltunk miatt bűntudatban eltölteni, hiszen Jézusban fel sem merült, hogy Mária ne lenne megváltható. Azonnal ráhangolódik nyitottságára és befogadókészségére.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Most pedig megint őt látjuk, amint éppen sír, mert nem találja Jézust. Jézus így szól hozzá: „Asszony, miért sírsz?” Nagyon megindító, ami itt következik: „Kit keresel?” Tudja, hogy kit keres. Vajon miért teszi fel Jézus ezt a kérdést? Mintha azt mondaná, „Mária, emlékezz, odakint nincs mit keresni. Mit csinálsz? Kit keresel?” Különben miért kérdezné ezt, hiszen tudja a választ. Kérdése tehát finom emlékeztetés. Mintha azt mondaná: minden benned van. A Mennyei Királyság benned van. A megváltó jelenlét benned van. Végtelenül több vagy, mint aminek valaha is gondoltad magad. Mit csinálsz? Kit keresel? Magadban mindent megtalálsz.

Mária élete arra emlékeztet minket, hogy lényegtelen az, amit eddig tettünk. Az isteni lét tartományában semmi más nem számít csak az, hogy képesek legyünk felismerni az istenit, amikor az feltárja magát, és teljes szívvel feleljünk rá. Valójában a Jézus jelenlétében kezdetben tapasztalt szégyen tette nyitottá Máriát arra, hogy amikor az isteni jelenléttel találkozott, felismerje és feleljen rá. A legtöbb ember életében is ugyanígy van. A legnagyobb tudati ugrásokat nem akkor tesszük meg, amikor jól érezzük magunkat, és minden a terveink szerint halad. A legnagyobb ugrások akkor következnek be, amikor tragédiákát élünk át; a megpróbáltatások és a szégyen időszakaiban, és amikor erőnk végéhez érünk. Miért? Mert ekkor vagyunk igazán nyitottak és hozzáférhetőek. Lehetőségeink elfogytak, és végül valóban csupán két választásunk marad: vagy egyszerűen megnyitjuk magunkat, és felhagyunk ragaszkodásainkkal, vagy tovább szenvedünk.

Mária a megváltó kegyelem örökké jelen lévő erejének a jelzőtáblája. Tükör, amelyben megpillanthatjuk a valódi odaadás képét. Ilyen a szent szív, ilyen válaszokat ad, és ilyen érzésekkel jár együtt: közelség, meghittség, alázat, csiszolatlan egyszerűség. Ezeket a női minőségeket Mária hozza el a történetbe, és gyakorlatilag az egészet beragyogják. Mária nélkül közel se lenne olyan gazdag ez a történet, mint vele. Végül ő maga is megváltó jelenlétté válik.