Megbirkózni a fájdalommal

A helyes mentális fájdalomnak fokozatosnak kell lennie, azt kell elősegítenie, hogy megerősödjünk, és nem szabad oda vezetnie, hogy összeomoljunk. Talán fájdalmasnak tűnik reggel hatkor kelni, hogy jógázz munkába indulás előtt, de építő jellegű, és kihívást jelent számodra, hogy meghaladd jelenlegi határaidat. Ne feledjük azonban, hogy a gyakorlásunknak fokozatosnak és progresszívnek kell lennie.

Ha olyan korán próbálsz felkelni, például reggel négykor, hogy ennek a fájdalomnak a hatására a tested fellázad, akkor nem leszel képes fenntartani a gyakorlást. Ráadásul ha a hajnal négykor történő kelés miatt alváshiányod lesz, és ingerült leszel a családoddal, akkor önző vagy, sőt a szenvedésedet átadod másoknak. A helyes fájdalmat oltóanyagként használjuk az elkerülhetetlen fájdalom és szenvedés ellen, amellyel mindig találkozni fogunk az életben, de az adagolásnak megfelelőnek kell lennie. Az ászanagyakorlás lehetőség arra, hogy megfigyeljük a gyakorlásban és az életben megjelenő akadályokat, és felfedezzük, hogyan tudunk megbirkózni velük.

Ha fájdalommal kell szembenézniük, megpróbálnak elmenekülni előle. Ritkán állnak készen arra, hogy dacoljanak a fájdalommal, és átverekedjék magukat rajta, amikor intenzíven beleteszik őket egy testhelyzetbe. Ez a gyakorlás szembesíti őket testük természetének valóságával. Szembe kell néznünk az érzelmeinkkel, nem szabad elfutnunk előlük. Nemcsak az élvezetért, hanem a végső megszabadulásért jógázunk.

Sok intellektuálisan fejlett ember éretlen még érzelmileg.

A legtöbb ember szenvedés nélkül akar örömhöz jutni. Én mindkettőt elfogadom. Nézd meg, milyen messzire vitt engem a szenvedés! Amikor nem állsz ellen a szenvedésnek, barátságot kötsz más emberekkel, akik szintén szenvednek. Én rengeteget szenvedtem a saját testemben. Amikor most valaki a szenvedéséről beszél, a testemben érzem, milyen szenvedésről van szó. A személyes tapasztalatomból nagy szeretet és együttérzés fakad, ezért azt mondom: „Barátom, hadd próbáljak meg valamit!” A fájdalom azért jön el, hogy vezessen. A fájdalom megismerése együttérzővé tesz. A közös örömök nem tudják megtanítani ugyanezt.

Az együttérzés azonban nem sajnálkozást jelent. A sebész megműti a beteget, ami fájdalmas lenne utóbbi számára, ha nem lenne érzéstelenítve. Jógatanítóként úgy kell operálnom, hogy közben a beteg a tudatánál van. Ez nyilvánvalóan fájdalmas. De csak így tanulunk meg cselekedni, élni, növekedni. A lélekjelentét egyikünkből sem hiányzik, amikor jól mennek a dolgok, de akkor van rá igazán szükségünk, amikor rosszra fordulnak. Ha szembe tudunk nézni a szenvedéssel, és el tudjuk fogadni mint szükséges eszközt, akkor minden aggódásunk szertefoszlik.

Valójában minden betegség önmagunk egy része, megnyilvánulásunk egy darabja. A jógafilozófia szerint a szenvedés és a betegségek a múltbeli cselekedeteink gyümölcsei. Ebben az értelemben felelősek vagyunk azért, amit teremtettünk. Ha a jóga segítségével szembenézünk a megpróbáltatásokkal, a tolerancia és a kitartás új tudatosságát ébresztjük fel magunkban, s valódi rokonszenvet alakítunk ki azok iránt, akiknek meg kell küzdeniük a saját megpróbáltatásaikkal. Ezek a tulajdonságok az általunk elért fejlődés szintjét jelzik. Miért nem tekintünk hát pozitívan a viszontagságra? Az biztos, hogy figyelmeztető jelzés, de a saját megoldásának és meghaladásának a magját is magában hordozza.

Életem legnagyobb áldásai közé sorolom gyermekkorom betegességét, szegénységét, iskolázatlanságomat és gurum keménységét. Ha nem jut ki e nehézségekből, talán sohasem tartottam volna ki olyan hűségesen a jóga mellett. Amikor minden mástól megfosztanak bennünket, feltárul az, ami lényeges.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Természetesen amikor az ember fiatal, különösen nehéz felmérnie, hogy mi mellett tartson ki, s hogy ráadásul meglegyen benne a szükséges elhatározás és állhatatosság.

Küszködő ifjúként Púnában foggal-körömmel ragaszkodtam a jógagyakorlásomhoz. Ahogy már említettem, az akkori társadalomban bolondnak és semmirekellőnek tartottak mindenkit, aki jógatanítóként akart karriert befutni. A közvélemény elfogadta, hogy valaki pap vagy világról lemondott szerzetes legyen, de a jóga mint foglalkozás már túlment minden határon. Még nagyobb fájdalom forrása volt számomra a családom rosszallása és kitaszítása. Például mivel roppant ortodox családból származom, természetes volt, hogy séndít, vagyis hosszú hajtincset viseljek, amely a máskülönben leborotvált fejem tetejéről nőtt. A modern, nyugatosodott Púnában azonban ezt teljesen megvetették. Főiskolai hallgatókból álló osztályom tagjai – valamennyien erősek, fittek és jó felfogásúak – könyörtelenül ugrattak és kinevettek. Végül leborotváltam a séndímet, és modern hajviseletet növesztettem. Ezzel viszont magamra vontam a családom haragját. Nem voltak hajlandók együtt enni velem vagy beengedni a konyhájukba.

A hagyomány szerint a hinduknak tilos átkelniük a tengeren. 1954-ben utaztam először Angliába tanítani, majd hazafelé megálltam Bangalúrban, hogy tiszteletemet tegyem anyai nagybátyámnál. Ő még azt is megtagadta, hogy egyáltalán a házába beengedjen. Hát csoda, hogy a fennhéjázás védőpáncélját vontam magam köré fiatalemberként? Az idő meglágyított, de ifjúkoromban a büszkeség volt az egyetlen általam ismert módja annak, hogy megvédjem magam egy ellenséges világban. Ez az ellenségesség ösztönzött azonban arra is, hogy tartósan hű maradjak a jógához....

UGRÁS A KÖNYVHÖZ