Nemtevékenység, nemgyakorlás

Bármi, amit az elme ennek érdekében tesz, egyszerűen csak erősíti saját elfátyolozó mechanizmusát.

A meditáció az elme tevékenységének a lecsillapodása, majd pedig az ezt követő ráébredés, melyben az elme a saját lényegi mivoltát – mint tiszta megismerést vagy tudatosságot – felismeri.

Csak a tudatosság ismeri a tudatosságot. A nemtevékenységnek vagy nemgyakorlásnak ebben a meditációként ismert folyamatában az elme tevékenysége alábbhagy, és ennek eredményeként lényege, a tiszta tudatosság, a látszólagos korlátoktól megszabadulva, megmutatkozik önmaga előtt úgy, ahogy van.

Ha valaki felhívná a figyelmünket rá, hirtelen egyből tudatában lennénk annak a fehér papírnak, amelyre ezeket a szavakat írták. Valójában mindig is tudatában voltunk a papírnak, mégsem vettük észre amiatt, hogy figyelmünk kizárólag a szavakra irányult.

A tudatosság olyan, mint a fehér papír. Az a fénylő, önmagára tudatos jelenlét ez, amelyen vagy amelyben minden tapasztalat megjelenik, az a világos megismerés, mellyel minden tapasztalatot megismerünk, végül pedig az a szubsztancia vagy valóság, amely minden tapasztalat „alapanyaga”. Erre Shelley az „öröklét fehér tündökleteként” utalt.

A tudatosságot nem lehet felfedezni, csupán felismerni.

A tudatosság felismerése – a tudatosság önmagára ismerése – nem valamiféle újonnan látott vagy megismert dolog, hanem egy új látásmód vagy a megismerés új módja, amellyel azt látjuk és ismerjük, ami most és mindenkor nyilvánvalóan látható.

A megvilágosodás vagy felébredés nem egy új, rendkívüli tapasztalat, hanem magának a tapasztalás természetének az önmagára ismerése.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ