A hiányzó karmester

Az egyik legkorábbi lecke, amelyet apám megtanított nekem, az volt, hogy a buddhisták nem különálló entitásként, hanem szakadatlanul kibontakozó tapasztalatként tekintenek a tudatra. Emlékszem, milyen furcsának tűnt számomra először ez az elképzelés, amikor nepáli kolostorának szobájában ültem, ahol tanított, a világ minden tájáról érkező tanítványokkal körülvéve. Olyan sokan voltunk összezsúfolva ebben a kis szobában, hogy alig tudtunk megmozdulni. De az ablakon keresztül hatalmas hegyek és erdők tárultak a szemem elé, és emlékszem, ahogy apám ott ült, nagyon összeszedetten, tudomást sem véve arról, milyen hőség van a sok embertől, és kijelentette: amit az identitásunknak gondolunk – „a tudatom”, „a testem”, „az énem” –, az valójában illúzió, amelyet a gondolatok, érzelmek, érzések és érzetek szüntelen áramlása hoz létre.

Nem tudom, vajon apám saját tapasztalatának puszta ereje volt-e az oka, miközben beszélt, vagy a fizikai kontraszt, amely a padon összezsúfolódva ülő tanítványok és az ablakon keresztül elénk táruló nyílt tér között húzódott, vagy mindkettő, de abban a pillanatban valami, ahogy nyugaton mondják, egyszerűen „a helyére kattant”. Megtapasztaltam, micsoda szabadsággal jár, ha nem az „én” tudatom vagy a saját „énem” szempontjából gondolkodom, hanem egyszerűen csak tapasztalom a létezést, olyan kiterjedten és nyíltan, mint az ablakon túl nyújtózó hegyek és maga az ég.

Később, amikor nyugatra jöttem, számos pszichológust hallottam, amint a „tudat” vagy az „én” tapasztalatát a filmnézéshez hasonlítja. Amikor filmet nézünk – magyarázták –, látszólag hangok és mozgás folyamatos áramlását tapasztaljuk, miközben az egyes filmkockák áthaladnak a vetítőn.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ