A macska létforgataga

A tudatlanság az arra való képesség alapvető hiánya, hogy felismerjük saját tudatunk végtelen potenciálját, tisztaságát és erejét. Olyan, mintha színes üvegen keresztül néznénk a világot: bármit látunk, azt az üveg színei elváltoztatják vagy eltorzítják. A legalapvetőbb szinten a tudatlanság az „én” és „mások” inherensen létező kategóriái közötti dualista megkülönböztetéssé torzítja a tudatosság alapvetően nyitott tapasztalatát.

A tudatlanság tehát kétrétű probléma. Ha egyszer kialakítottuk azt a neuronális szokást, hogy egyetlen, függetlenül létező „énként” azonosítjuk magunkat, akkor elkerülhetetlenül „másként” kezdjük el látni azt, ami nem „én”. A „más” bármi lehet: egy asztal, egy banán, egy másik személy, sőt akár olyasvalami, amit ez az „én” gondol vagy érez. Minden, amit tapasztalunk, bizonyos értelemben idegenné válik. Amikor pedig hozzászokunk ahhoz, hogy különbséget tegyünk „én” és „mások” között, akkor bezárkózunk egy dualista érzékelési módba, fogalmi határokat húzva „énünk” és a világ többi, „odakinti” része között. Ez a világ olyan hatalmasnak tűnik, hogy szinte óhatatlanul nagyon kicsinek, korlátozottnak és sebezhetőnek gondoljuk magunkat. Úgy kezdünk tekinteni más emberekre, anyagi tárgyakra és a többire, mint a boldogság és a boldogtalanság lehetséges forrásaira, és az élet küzdelemmé válik, amelyet azért vívunk, hogy megkapjuk, amire szükségünk van a boldogságunkhoz, mielőtt valaki más kaparintaná meg.

Ezt a küzdelmet szanszkritul szanszárának nevezik, ami szó szerint „kereket” vagy „kört” jelent. A szanszára kimondottan a boldogtalanság kerekére vagy körére utal, arra a szokásra, hogy körbe-körbe futunk, ugyanazokat a tapasztalatokat kergetjük újra meg újra, és közben minden alkalommal más eredményt várunk.

Ha valaha szemtanúja voltál annak, ahogy egy kutya vagy macska a saját farkát kergeti, láttad a szanszára lényegét. Bár mókás lehet nézni, ahogy egy állat a saját farkát kergeti, nem olyan vicces, amikor a saját tudatod teszi ugyanezt.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ