Fehér felhők útján

A hágó legmagasabb pontján a felhők, melyek addig hatalmas sötét tömegként, haragosan és fenyegetően feszültek neki a hegyoldalaknak, hirtelen szétoszlottak a ritka levegőben, mintha varázsütésre szélesre tárultak volna a mennyek kapui, s a mélykék ég alatt elevenen fénylő színek világa tárult ki a szemünk előtt, miközben a lángoló nap sugarai olyan erősen verődtek vissza a hófödte hegyoldalról a hágó másik oldalán, hogy szinte megvakított bennünket a ragyogása.

Szikkim felhős és ködös tájai után szinte lehetetlen volt ezt a mérhetetlen szín- és fényözönt egyáltalán befogadni. Még az árnyékok mély színei is mintha sugároztak volna, s a különálló fehér nyári felhők, amelyek szikrázva lebegtek a bársonyos sötétkék égen a távoli bíborszínű hegyláncok között, csak még jobban kiemelték és felerősítették a végtelenség érzését, a tér mélységét és a színek ragyogását.

Ekkor pillantottam meg először Tibet szent földjét, s rögtön tudtam, mostantól a fehér felhők útját fogom követni, hogy eljussak gurum elvarázsolt földjére, még inkább eltanuljam annak bölcsességét, és inspirációt merítsek e föld természet adta, végtelen békéjéből és szépségéből. Tudtam, hogy mostantól fogva a szívem örökre ide köt ebbe a fénylő világba, s hogy hátralévő életemet e világ kutatásának szentelem.

S mint annyi más zarándok tette már előttem, a guru mantráját ismételve ünnepélyesen körbejártam a hágó legmagasabb pontját jelző kőhalmot, és hálával teli szívvel magam is elhelyeztem rajta egy darab követ, egyfelől hálám jeleként, amiért biztonságban feljutottam erre a helyre, másfelől fogadalmam zálogaként, hogy a jövőben is követni fogom az általam választott ösvényt, s egyben áldásként is mindazon zarándokok és utazók számára, akik utánam kelnek majd át ezen a hágón. Egy kínai idézet jutott eszembe, amelyet Maitréjának, az eljövendő Buddhának tulajdonítanak, amikor még vándorszerzetesként járta a világot: „Egyedül járok ezer mérföldeken át… s a fehér felhőktől kérdem, merre tartsak.”

UGRÁS A KÖNYVHÖZ