Transzban járás és lunggomoktatás

Egy napon, amikor tágas fennsíkon haladt keresztül, mozgó fekete pontot vett észre a távolban, s ez felébresztette kíváncsiságát, már csak azért is, mert lakatlan területen utazott, és csaknem két hete nem találkozott emberi lénnyel. Távcsövén keresztül felismerte, hogy a mozgó alak egy ember lehet, aki „szokatlan mozgással és egészen rendkívüli gyorsasággal haladt”. Amikor az alak közelebb ért, a szerző „tisztán láthatta tökéletesen nyugodt, szenvtelen arcát és tágra nyílt szemét, amint tekintetét egy láthatatlan, távoli célpontra szegezte valahol fenn a levegőben. Az ember nem futott. Úgy tűnt, mintha elemelkedett volna a talajtól, és hatalmas szökellésekkel halad. Mintha egy labda rugalmasságával mozgott volna, visszapattanva minden alkalommal, amikor lába a talajt érintette. Lépései olyan szabályosak voltak, mint egy inga járása.”

Amikor a fentebb leírt tapasztalataimat követően néhány évvel később elolvastam ezt a beszámolót, azonnal eszembe juttatta, mi is történt velem a Pangong-tó partján. David-Neel leírása pontosan egyezett saját tapasztalatommal. A lunggom művészetét tanuló kezdőknek gyakran tanácsolják, hogy ne csak a tudatukat összpontosítsák egy mentálisan elképzelt tárgyra – nevezetesen a célra, amely felé mozogni szeretnének –, hanem a tekintetüket is szegezzék egy meghatározott csillagra, ami esetenként hipnotikus hatást kelt. Még e részlet tekintetében is önkéntelenül alkalmazkodtam a szabályokhoz, és nyilvánvalóan elértem azt az állapotot, amelyben az ember már nem is érzi testének súlyát, s a láb szinte magától, saját ösztönétől vezérelve halad előre, kikerülve a láthatatlan akadályokat és megtalálva azokat a pontokat, ahol megtámaszkodhat, amire egyébként csak egy tisztán látó tudat lenne képes, legalábbis ilyen sebesség mellett és az éjszaka sötétjében.

Alexandra David-Neel úgy véli, hogy valamiféle érzéketlenség tompítja le azokat az érzéseket, amelyeket a kövekhez vagy az út egyéb akadályaihoz való ütődés hoz létre. Ám úgy tűnik, mégsem erről van szó, máskülönben a lunggompa lába felhorzsolódna és felhólyagosodna a végére, pedig ez láthatóan nem így van, amint ezt magam is tapasztalhattam. Azt a véleményt sem osztom, hogy ez a hétköznapi tudat maradványának volna köszönhető, amely biztosítja, hogy az ember tudatában legyen az útjában lévő akadályoknak. Éppen ellenkezőleg, a normál tudat be nem avatkozása biztosítja a transzban járó védettségét és mozgásának ösztönös biztonságát. Számára nincs nagyobb veszély, mint hogy hirtelen normál tudatára ébredjen. Emiatt van, hogy a lunggompának kerülnie kell a beszédet vagy a körbenézegetést, hiszen figyelmének legenyhébb elterelődése is a transz megtörését eredményezné.

A lunggom mélyebb értelme abban áll, hogy a tudat uralni képes az anyagot. Ezt az is alátámasztja, hogy az előkészítő gyakorlatok főként szellemi természetűek, és szigorú elvonulást igényelnek, amelynek során a gyakorló bizonyos elemi erőkre és azok képzeletben megjelenített szimbólumaira összpontosítja tudatát, miközben mantrákat recitál. Ennek révén felélednek és aktiválódnak a test bizonyos pszichikai központjai (szanszkritul: csakrái), amelyek természetes funkciójuknál fogva kapcsolatban állnak ezekkel az elemi erőkkel.

Éppúgy, mint ahogyan a „pszichikai hő” előállítását eredményező tumo gyakorlatok során (ezzel kapcsolatban lásd a Foundation of Tibetan Mysticism című könyvem 159. oldalát) a beavatottnak a tűz elemre kell összpontosítania az ennek megfelelő pszichikai központban, a tűz elem összes külső és lényegi tulajdonságával és okkult kihatásaival együtt, a lunggom beavatottja a levegő életelem összes megjelenési formájára, tulajdonságára és funkciójára koncentrál.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ