A tulku

Az eszmények ezért csak akkor működőképesek, ha van egy szimbólum, amely képviseli őket – nem csupán egy közmegegyezésen alapuló jel vagy egyszerű allegória, hanem olyan érvényes, élő szimbólum, amely vizualizálható, tapasztalható és érezhető, és egész lényünkkel átélhető. Ez az oka annak, hogy a tibeti buddhizmus olyan nagy hangsúlyt helyez a buddhaság szimbólumainak vizualizálására – melyekből éppoly sok van, mint a buddhaság tulajdonságaiból –, valamint a képeken, mandalákon, mantrákon stb. folytatott szemlélődésre. Mindezek a dolgok nem annyira az imádat tárgyai, mint inkább segítségek, a képzeleti megjelenítés eszközei, amelyek révén a szádhaka eggyé válik eszményével, átváltozik azzá, annak megtestesülésévé alakul.

Ez az, amit a tulku legelsősorban jelent. Nem fantom, s nem valamely isten vagy transzcendens lény emberi formát öltött avatárja. Amikor például a Dalai Lámát Avalókitésvara tulkujának tekintjük, ez nem azt jelenti, hogy egy isteni lény, egy Buddha vagy bódhiszattva alászállt a mennyekből, és emberi formát öltött magára, hanem inkább azt, hogy egy emberi lényben oly mértékben megvalósult egy isteni eszme, hogy immár annak élő megtestesülésévé vált. S miután ily módon leküzdötte a pusztán egyéni létezés korlátait, realizálva annak egyetemes hátterét – mondhatni örök forrását –, a tulku túljut a halál határövezetén, és tudatos folytonosságot teremt egymást követő életei között.

Ez a folytonosság nemcsak azt teszi lehetővé számára, hogy felhasználja előző tudásának és tapasztalatainak gyümölcseit, hanem azt is, hogy következetesen haladhasson választott útján a megvilágosodás felé és a többi lény szolgálatában. A karma törvénye szerint egyetlen tettünk vagy gondolatunk sem vész el. Mindegyikük nyomot hagy a jellemünkön, s ezek összessége, melyeket egy élet során összegyűjtünk, teremti meg a következő élet alapját. Amíg azonban az emberek nincsenek tudatában e folytonosságnak, addig csak a pillanatnyi szükségleteik, vágyaik és kicsinyes céljaik szellemében cselekszenek, kizárólag jelenlegi személyiségükkel és életútjukkal azonosítják magukat, és így vándorolnak határozott irány nélkül létezésről létezésre. Ezért esélyük sincs arra, hogy az ok és okozat e láncreakcióját valaha is megszakítsák.

Csakis abban az esetben leszünk képesek jelenlegi létezésünknek és szellemi törekvéseinknek igazi mélységet és perspektívát adni, ha fölismerjük, hogy saját kezünkben van a halál szakadékának áthidalása, valamint jövőbeli életünk menetének meghatározása és irányának alakítása oly módon, hogy azon belül a számunkra legmagasztosabb feladatot követhessük vagy hajthassuk végre. Korunk megtépázott és megkínzott embere, aki sem végtelen múltját, sem végtelen jövőjét nem ismeri, mert elvesztette kapcsolatát saját időtlen lényével, olyan beteghez hasonlít, aki gyógyíthatatlan emlékezetkiesésben szenved. E szellemi rendellenesség megfosztja őt tudatának folytonosságától, s ezáltal attól a képességétől, hogy következetesen és valódi természetével összhangban cselekedjék. Az ilyen ember valóban meghal, mert önmagát csak pillanatnyi létével azonosítja.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ