Misztériumjátékok

Magasabb valóságok keltek életre bennük mágikus rítusok segítségével, melyekben megbékítették a szellemvilág lényeit, és meghívták őket, hogy nyilvánuljanak meg a szimbólumaikat hordozó személyeken keresztül, akik egy tisztító szertartáson átesve erre az időre levetkőzték saját személyiségüket, s a maszkjaik által ábrázolt isteni erők eszközeivé és edényeivé váltak. E maszkok, amelyek az erős tibeti napsütésben és viselőik kimért, ritmikus mozdulatai által szinte önálló életre látszottak kelni, nemcsak a jótékony „isteni” természetet képviselték, hanem ugyanígy megtestesítették azokat a rettenetes megjelenési formákat is, melyeket ezek az erők a külvilágban éppúgy, mint az emberi szívben magukra öltenek: a halál és rombolás erőit, a nagy ismeretlen rettenetét, a démonikus gyűlölet és az ördögi káprázat erőit, a kétség félelmetes rémeit és vigyorgó démonait, amelyek a születéstől a halálig és a haláltól az újraszületésig vezető utunkon kísérnek bennünket, egészen addig, amíg meg nem tanulunk azzal a bátorsággal szembenézni az élettel és a halállal, amelyet csak a többi élőlény iránti együttérzésből és a jelenségek valódi természetének belátásából meríthetünk. Ha nem vagyunk képesek felismerni, hogy ezek a szörnyű és félelmetes megjelenési formák nem mások, mint saját tudatunk kisugárzásai s egy olyan erő elváltozott alakjai, amely végső soron elvezethet bennünket a megvilágosodásig, akkor vég nélkül fogunk vándorolni a születések és halálok körforgásában, ahogyan azt a Bardo tödol (a Tibeti halottaskönyv) is kimondja.

A tibeti misztériumjátékok tehát azt a természetfölötti, jobban mondva emberfeletti világot ábrázolják, amely az emberi lélekben nyilvánul meg, és amely maga alá gyűrné azt, ha nem találnánk számára megfelelő kifejezési formát. Az ókori Egyiptom vagy a dionüszoszi kultusz misztériumjátékai is ugyanerről a tőről fakadnak. És éppúgy, mint ahogy a görög színház a misztikus dionüszoszi táncokból fejlődött ki, a tibeti vallásos színjátékok is a varázslók rituális táncaiból erednek, melyekben a rossz távol tartására és a jótékony hatások létrehozására szimbolikus mozdulatok (mudrák) és varázsigék (mantrák) szolgáltak.

A görögökéhez hasonlóan az előadást itt is körülveszi a nézőközönség. Nincs leválasztott vagy megemelt színpad; az előadásokat a kolostorok központi udvarán tartják, melyeket általában galériák vesznek körül, ahol a jelesebb személyiségek foglalnak helyet, miközben a többi néző az udvar fennmaradó részén és az összes környező tetőn zsúfolódik össze. A látványos épületek, a gazdagon díszített galériák és a színes, jókedvű tömeg természetes és gyönyörű díszletet alkot, amely ugyanúgy elválaszthatatlan a táncoktól, mint az épületek a tájtól és a nézők az előadóktól. Maga az a tény, hogy az előbbieket nem választja el színpad az utóbbiaktól, hanem az előadók a nézők tömegétől körülvéve, azok között mozognak, szintén azt hangsúlyozza, hogy mindannyian eggyé válnak egy olyan tapasztalásban, amelyben megszűnnek a határok a természetes és a természetfölötti vagy a világi és a szent között, úgyhogy a nézőközönség éppúgy az előadás részévé válik, mint a színész, teljes mértékben reagálva arra, s ő is éppúgy részesül a megidézett magasabb dimenzió mágikus, tudat által megteremtett valóságában. A tömeg várakozása és természetes hite, spontán reakciói és érzelmei egy olyan integrált tudatosságot hoznak létre, amelyben az előadók és a nézők összeolvadnak, és a szellemi tapasztalás olyan szintjére emelkednek, amely egyébként elérhetetlen és hozzáférhetetlen lenne számukra.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ