A csodálat érzése és az áhítat

A dologiság ellentéte mindannak, ami élő vagy tudatos, és aminek lényegi természete éppen a belső szabadságából és önálló mozgásából adódó kiszámíthatatlanság.
Amint Martin Buber írja: „A valóság nem egy rögzített állapot, hanem egy mérték, amely különböző erősségi fokot érhet el.” Ennek köszönhetően „Létezésünk dicsőséges paradoxona, hogy mindaz, ami a világból felfogható, csupán felfoghatatlanságának a zsámolya.”

Jóllehet a tej már tartalmazza a vaj minden sajátosságát, mégsem beszélhetünk a vaj jelenlétéről mindaddig, amíg ki nem köpültük a tejet.

Azok, akik mindent meg akarnak magyarázni a világban, mindent megölnek. Szellemi élet nem létezhet a végső misztérium felismerése és az iránta érzett áhítat nélkül. A misztériumot tapasztalhatjuk ugyan, mégis megmagyarázhatatlan marad. Nem azért rejtély, mintha el lenne rejtve, vagy nem lehetne megismerni, hanem azért, mert a szavak nem érnek fel hozzá. Vajon nem valami hasonlót érzünk-e a nagy műalkotások láttán, melyekre ugyanúgy igaz, hogy tapasztalhatjuk őket, de megmagyarázni már nem tudjuk, jóllehet teljesen tisztán és megkülönböztethetően állnak a szemünk előtt?

Az emberben csodálat ébred, és áhítat tölti el, amikor rájön, hogy mindenütt mélységes misztérium veszi körül, és ez az érzés tudásának bővülésével egyre erősödik. A misztikus gondolkodókhoz a legnagyobb tudósok állnak a legközelebb. Einstein írja: „A legszebb élmény, ami az embernek osztályrészül juthat, az élet misztériuma. Ez az alapérzés van jelen az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél. Aki ezt nem ismeri, aki nem tud csodálkozni, elámulni, az már úgyszólván halott, akinek a szeme kihunyt.”

A csodálat és áhítat érzése, amely az intuitív belátás pillanataiban támad bennünk, ismereteink tágulásával egyre erősödik és mélyül. Alázattal tölt el bennünket a fölismerés, hogy tudásunk valójában „csupán a világ felfoghatatlanságának a zsámolya.” Minél kevesebbet tudunk, annál biztosabbak vagyunk a magyarázatainkban; minél többet tudunk, annál inkább felismerjük a korlátainkat.

Azok viszont, akik önkényesen valamilyen „célt” tulajdonítanak a világegyetemnek, ezzel egyben megfosztják azt időbeli és térbeli egyetemességétől. Ugyanez érvényes minden olyan elképzelésre, amely az istenit egy abszolút és mindenható hatalomnak tekinti. Abban a pillanatban, hogy „célokat”, vagyis korlátozott indítékokat és cselekvést tulajdonítunk neki, kiiktatjuk azt az előfeltételt, amelyre az egész fogalom épül. Ezért tartózkodott a Buddha attól, hogy bármilyen kijelentést tegyen Istenről.

Akik pedig Istent teszik meg az egyedüli cselekvőnek, akinek az akarata nélkül semmi sem történhet, csupán menekülni akarnak saját felelősségük elől, és az Istent okolják minden gyarlóságukért és korlátukért. Amíg nem éltük át önmagunk isteni természetét a legmélyebb tudatosságunk egyetemességében, addig nem szabadulhatunk az egyéni felelősségünktől.
Jóllehet a tej már tartalmazza a vaj minden sajátosságát, mégsem beszélhetünk a vaj jelenlétéről mindaddig, amíg ki nem köpültük a tejet. Ugyanígy a tudatosságunkat sem nevezhetjük isteninek – hiába képezi az egész világegyetem az alapját – mindaddig, amíg meg nem szabadítottuk az egyéni elhomályosulásaitól és kötődéseitől.

Ehhez komoly szellemi erőfeszítés szükséges: „ki kell köpülnünk a tudatot”, amit a buddhizmusban „a Törvény Kerekének megforgatása” (dharmacsakra-pravartana) jelképez. Ez az egyetemes törvénynek a működésbe hozatalát, életre keltését vagy fölébresztését jelenti önmagunkban egészen addig, amíg tudatára nem ébredünk a világegyetemet irányító szellemi rendnek.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ