A Hatodik Pátriárka felébredésének csodálatos története

A mester, miután felment az emelvényre, mondandóját Huj Nengnek, vagyis egykori önmagának történetével kezdte, azzal, hogy miként ébredt rá saját szellemének igaz valójára, hogyan vált a Buddhatan eleven örökösévé. Szavai pedig így hangzottak:

... Huj Neng apját, aki Fan-jangból származott, elbocsátották a hivatali állásából. Rang nélküli közemberként a Ling-nanbéli Hsziu-csouba számûzték. Gyermeke szerencsétlenségére röviddel ezután meghalt, nagy szegénységben és nyomorúságban hagyva az édesanyát. Az apa halála után Huj Neng az anyjával együtt átköltözött Nan-hajba, ahol igen rossz körülmények között tengõdtek.

Történt egyszer, hogy midőn Huj Neng tüzifát árusított a piacon, az egyik vevõje a boltjához kéretett egy mérõ fát. A fiú, miután odaszállította a kért mennyiséget, és a fizetséget is átvette, a boltból kilépve egy szútrát recitáló emberre lett figyelmes. Meghallva a szútra szövegét, hirtelen, villanásszerûen átélte a megvilágosodást. Kérdésére, amely a szöveg eredetét firtatta, a kántáló ember így válaszolt:

– Amit hallottál, az nem más, mint a Gyémánt-szútra.

Huj Neng azt is megkérdezte, hogy az illetõ honnan jött, és miért recitálja éppen ezt a szútrát.

– A Csi-cson-béli Huang-mej járás Tung Csan-kolostorából jöttem, melynek vezetõ apátja Hung Zsen, az Ötödik Pátriárka. Vagy ezer tanítvány gyakorol a Pátriárka irányítása alatt. Amikor egyszer felkerestem a Pátriárkát, hogy kifejezzem az iránta való tiszteletemet, õ errõl a szútráról adott tanítást. A pátriárka egyébként laikusokat és szerzeteseket egyaránt arra buzdít, hogy recitálják ezt a szöveget, mivel ennek révén ráébredhetnek a szellem igaz valójára, és egyenesen buddhává válhatnak.

Bizonyára elõzõ életek jótetteinek lehetett a gyümölcse, hogy Huj Nengnek mindez a tudomására juthatott. Jó sorsát az is tetézte, hogy valaki tíz ezüstöt adott az anyja megsegítésére, mondván, hogy a fiúnak Huang-mejbe kellene mennie, az Ötödik Pátriárkát felkeresendõ. Miután Huj Neng elõteremtette anyja számára a legszükségesebbeket, nyomban útnak eredt, és harmincegynéhány nap múlva elérte Huang-mejt. Ott felkereste az Ötödik Pátriárkát, hogy kifejezze elõtte a tiszteletét.

A Pátriárka ekkor nekiszegezte a kérdést:

– Honnan jöttél, és mit akarsz?

Huj Neng pedig így válaszolt:

– Ling-nanból való közrendû ember vagyok, aki azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy kifejezze a mester iránti tiszteletét. Nem vezérel más, csak hogy buddhává legyek, más kérésem nincs is nekem.

A Pátriárka ekkor így szólt:

– Faragatlan õslakosként hogyan is juthatott olyasmi az eszedbe, hogy buddhává válsz?

– Bár az emberek közt akad északi és déli, de Buddha-természetünknek délhez és északhoz még sincs köze. Még ha õslakosként fizikailag különbözöm is a mestertõl, a Buddha-természetünket illetõen ugyan mi a különbség?

A Pátriárka szeretett volna még néhány szót váltani Huj Nenggel, de látva, hogy a tanítványok elkezdtek köréjük seregleni, úgy utasította, hogy menjen munkát végezni a közösség szolgálatára. Válaszképp Huj Neng így szólt:

– Tudatomból szüntelenül felbuzog a belátás. Aki nincs elidegenedve saját szelleme igazi természetétõl, az maga az érdemek mezeje. Mi hát a számomra kiszabott feladat?

– Ez az õslakos nagyon is éles elméjû! – jegyezte meg a Pátriárka, majd pedig a fiúhoz fordulva folytatta:

– Ne szólj egy szót se többet, és menj, dolgozz a rizshántolóban.

Huj Neng visszahúzódott egy hátsó épületbe, ahol egy novicius eligazítása szerint tûzifát aprított és rizst hántolt.

Több mint nyolc hónap telt el, amikor egy napon Huj Neng

összefutott a Pátriárkával, aki így szólt hozzá:

– Úgy vélem, a belátásod kellõképpen alapos, de mivel féltem attól, hogy rossz szándékú emberek a károdra lehetnek, kerül-tem veled a szóváltást. Ugye tisztában vagy ezzel?

– Igen, a tanítvány is értette a mester szándékát. Az elõadócsarnok bejáratához is azért nem merészkedtem, nehogy azzal is gyanút ébresszek.

Egy napon a Pátriárka összehívta valamennyi tanítványát, és így szólt hozzájuk:

– Mondom nektek, hogy aki ebben a világban él, annak számára a véget nem érõ újraszületés állandóan napirenden van. Ti viszont ahelyett, hogy megpróbálnátok megszabadítani magatokat az élet és halál e keserû tengerébõl, úgy tûnik, nap mint nap fertõzött érdemek után koslattok. Pedig az érdemek nem lesz-nek segítségetekre, ha a szellemetek igaz valóját homály fedi. Nézzen hát ki-ki a maga bölcsességének mélyére, értse meg tu-datának belátással teli alaptermészetét, és írjon egy verset, hogy nekem ezt bemutassa. Aki megértette a nagy megértendõt, arra hagyom örökül a köntöst és a Tant, kinevezve õt a Hatodik Pát-riárkává.

Ezt hallva a tanítványok visszahúzódtak, és így beszéltek egy-más között: „Minek is erõltetnénk a szellemünket versírással és versbemutatással, ha egyszer a Pátriárka úgysem tehet mást, mint hogy kiképzõ dharma-tanítónkat, Sen-hsziut hozza ki a gyõztesnek. Ha pedig csak úgy odavetünk valamit, az merõ fáradozás, és még haszna sincs.” Ezt hallva egységesen úgy döntöttek, hogy nem írnak verset. „Minek is vennénk gondot a nyakunkba. Inkább ezután is követjük majd a kiképzõnket, Sen-hsziu szerzetest. Menjen bármerre is, mi tõle kérünk útbaigazítást.”

Sen-hsziu pedig így mérlegelt magában: „Tekintettel arra, hogy én vagyok a tanítójuk, nyilván egyikük sem akar részt venni a vetélkedésben. Kérdéses, hogy vajon kell-e verset írnom a mesternek? Ha viszont nem teszem, akkor hogyan szerezhet tudomás a Pátriárka a szellemi tudásom mélységérõl vagy felszínességérõl? Ha a vers megírásával a Tan keresése a célom, az helyénvaló. Ha viszont ugyanezt a pátriárka címért teszem, az helytelen, és semmiben nem különbözne a közönséges hozzáállástól: nem lenne más, mint egy szent ember rangjának bitorlása. Ám ha nem írok verset, soha nem kapom meg a Tant. A helyzetem nyilvánvalóan kényes, igen kényes.”

Az Ötödik Pátriárka csarnoka elõtt volt egy három részre osztott fedett elõtér. A Pátriárka úgy tervezte, hogy a közösség okulására felkér egy udvari festõt, hogy fessen képeket a Lankávatára-szútrából, megjelenítve a [szútrában szereplõ] gyülekezet megdicsõülését, továbbá a csan öt pátriárkájának családfáját.

Miután Sen-hsziu a versét megalkotta, több ízben is eljutott egészen a csarnok bejáratáig, hogy átadja mûvét, de mindannyiszor rosszullét fogta el, és kiverte a veríték. Nem volt képes személyesen elvinni a versét, noha négy nap alatt tizenháromszor tett sikertelen kísérletet.

Ezek után végül így gondolkozott: „Talán az volna a leghelyesebb, ha versemet az elõtér falára írnám, ahol a tanító láthatja. Ha õ jónak találja, én tisztelettel elébe járulok, és tájékoztatom szerzõi mivoltomról. Ha viszont a vers nem felelne meg neki, akkor minden év, amit itt töltöttem a hegyek között, csak elvesztegettem idõ volt számomra, mások tiszteletét élvezve. Ugyan milyen utat gyakorolhatnék még akkor?”

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Még aznap éjszaka, lámpással a kezében, Sen-hsziu titkon felírta versét az elõtér déli falára, közszemlére téve a belátását. A vers a következõképpen hangzott:

Testünk a felébredés fája,
A tudatunk pedig tiszta tükör.
Gondosan megtisztítjuk óráról órára,
Por meg ne üljön ott!

Miután ezt felírta, visszament a szobájába, anélkül hogy bárki is észrevette volna. Így morfondírozott magában: „Ha az Ötödik Pátriárka holnap a vers láttán tetszését nyilvánítja, akkor a Tannal mélyen gyökerezõ kapcsolatom van. Ha szavaim nem megfelelõek, akkor az elõzõ életeimbõl származó súlyos akadályok miatt tévesztettem utat, és nem vagyok méltó arra, hogy megkapjam a Tant, melynek szent értelme számomra kiszámíthatatlan.” Így elmélkedett szobájában egész hajnalig, mivel nem lelte nyugalmát sem ültében, sem fektében.

A pátriárka azonban tudta, hogy Sen-Hsziu még nem jutott túl a kapun, nem látta meg tudatának igaz lényegét. Reggel, midõn hívatta az udvari festõt, hogy jöjjön, és a déli átjáró falára fesse fel a kért képet, észrevette a verset, és így szólt a vendéghez: „Mester, sajnálom, hogy ilyen messzirõl idefárasztottam, de már nem szükséges festenie. A Gyémánt-szútrában az áll, hogy minden [jelenség], melynek kézzelfogható jellegzetessége van, csak káprázat. Hagyjuk ezt a verset a falon, hogy az emberek recitálhassák. Ha gyakorlatukká teszik e vers sorait, mentesülnek majd a kedvezõtlen világokba való születés nehézségei alól. Az érdem, mely az ilyen gyakorlatból származik, valóban jelentõs.” Utasította követõit, hogy füstölõ gyújtásával fejezzék ki tiszteletüket a vers iránt, és recitálják azt valamennyien, remélvén tudatuk lényegének meglátását. A szerzetesek általános elégedettséggel hozzá is fogtak a recitációhoz.

A harmadik õrségváltáskor a pátriárka hívatta Sen-Hsziut és megkérdezte tõle:

– Ugye te írtad azt a verset? Sen-Hsziu így válaszolt:

– Valóban én írtam. Nem merészeltem elhamarkodottan a pátriárka helyét követelni. Most várom a mester együttérzését, hogy vizsgálja meg tanítványában a bölcsesség csekély-e avagy sem.

A pátriárka így szólt:

– Soraid azt mutatják, hogy még nem láttad meg a tudat igaz valóját. Eljutottál a kapu elé, de az átlépés még hátra van. A felülmúlhatatlan megvilágosodás keresése ilyen felfogással aligha jár sikerrel. A felülmúlhatatlan megvilágosodás eléréséhez az embernek keresetlenül is rá kell éreznie a saját tudatának igazi mivoltára, arra, ami nem keletkezett és meg sem semmisíthetõ. Pillanatról pillanatra, állandóan képesnek kell lenni arra, hogy lásd a tudat igaz valóját. Ilyen körülmények között minden dolog korlátozástól mentessé [megszabadulttá] válik. Aki ismeri az Olyanságot [más nevén a tudat igaz természetét], az örökre mentesül a káprázattól, és a tudata minden körülmények között az „úgy levés” állapotában lesz. Az abszolút igazság tudatállapta ez. Midõn már ilyen szellemben látod a dolgokat, tudni fogsz a tudat igaz valójáról is, ami maga a felülmúlhatatlan megvilágo-sodás. Most menj, és elmélkedj még egy-két napot, majd egy újabb verssel keress fel ismét. Ha soraid azt mutatják, hogy túljutottál a kapun, átadom neked a köpenyt és a Tant.

Sen-Hsziu tisztelettel meghajolt és távozott. Újabb néhány nap telt el, de nem tudta befejezni versét. Szívében zavar támadt, tudata és gondolatai nem leltek nyugalmat, olyannak látszott, mint aki folyamatosan álmodik. Jártában-ültében boldogtalan volt.

Két nappal késõbb egy fiú éppen ezt a verset szavalta, midõn elhaladt a rizshántoló mellett. Amint a sorok Huj Neng fülébe jutottak, azonnal felismerte, hogy a költemény még nem tárja fel az alapvetõ lényeget. Noha nem részesült képzésben, már tisztában volt a fõ eszmével, így hát megkérdezte a fiút, ugyan mi-féle verset kántál.

– Ó, te vadember! Hát nem tudod, hogy a Pátriárka mit mon-dott? Azt tanította, hogy aki ebben a világban él, annak számára a születés és halál ügye felettébb komoly. Hogy részesüljenek a köntös és a Tan átadásában, a tanítványokat versírásra szólította fel. Ha valaki megértette a nagy megértendõt, annak átadja majd a köntöst és a Tant, a Hatodik Pátriárkává téve meg az illetõt. Az iménti szabadverset a rangidõs szerzetes, Sen-hsziu írta az elõ-csarnok déli falára. A Pátriárka mindenkivel megtaníttatja, mond-ván, hogy aki ezt a verset a gyakorlatba átülteti, az elkerüli, hogy rossz útra tévedjen, s nagy áldásban részesül.

Huj Neng ekkor így szólt a fiúhoz:

– Több mint nyolc hónapja már, hogy itt hántolom a rizst, és még egyszer sem jártam a Tan Csarnokában. Kérlek, vezess oda, ahol ez a vers található, hogy tisztelemet tehessem elõtte.

Amikor a fiú odakísérte, Huj Neng megkérte, hogy – írástudatlan lévén – olvassa azt fel a számára.

Éppen ekkor jelen volt ott Csang Csih-jung, Csiang tartomány katonai felügyelõje, aki fennhangon felolvasta a verset. Huj Neng, miután meghallgatta, bejelentette, hogy neki is van egy verse, és megkérte a felügyelõ tisztet, hogy írja azt fel helyette.

A felügyelõ tiszt elcsodálkozott:

– Milyen különös, hogy téged is foglalkoztat a versírás!

– Ha szeretné megismerni a végsõ megvilágosodást – felelte Huj Neng –, akkor ne vesse meg a kezdõket. Elõfordulhat, hogy a legalacsonyabb származású van birtokában a legmagasabb rendû tudásnak, és éppen a jobb családból való szûkölködik gya-korlati bölcsességben. Ha lebecsüli az embereket, azzal beláthatatlan hibát követ el.

– Mondd hát el a versedet – szólt a felügyelõ –, és én felírom. Ha beteljesíted a Tant, ne feledkezz meg arról, hogy engem is megszabadíts!

A vers pedig így hangzott:

Nincsen ott felébredés-fa,
és tiszta tükör sem áll sehol.
Lévén hogy minden üres,
hol ül hát meg bármin ama por?

Miután e sorok a falra kerültek, az egész közösség meglepõdött. Csodálattal telve így szóltak egymáshoz:

– Hát nem kivételes! Valóban nem ítélhetünk meg senkit a külseje alapján. Hogyan is tarthattunk szolgasorban ennyi idõn át egy élõ bódhiszattvát.

Mikor a Pátriárka látta a tömeg meglepõdését és csodálatát, félve, hogy valaki kárt tesz Huj Nengben, a szandáljával letörölte a verset, majd megjegyezte:

– E sorok szerzõje még ugyancsak nem fogta fel a tudat igaz valóját.

Mindenki el is fogadta a véleményét, ám a Pátriárka a következõ napon titkon bejött a hántolóba, ahol, látva Huj Nenget, amint éppen egy mozsárral bajlódik, így szólt hozzá:

– Az Út keresõje a Tan kedvéért az életét is kockára teszi. De vajon így kell-e tennie?

Majd pedig neki szegezte a kérdést:

– Készen van már a rizs?

– Igen, már jó ideje, de még rostálásra szorul.

A Pátriárka ekkor háromszor megkoppintotta botjával a mozsarat.

Huj Neng, mivel a jelzésbõl nyomban megértette a Pátriárka szándékát, éjfélkor, a harmadik õrségváltás órájában felkereste õt a szobájában. A Pátriárka a köpenyét sötétítõként használta, nehogy valaki észrevegye õket, mialatt bevezette Huj Nenget a

Gyémánt-szútra tanaiba. Amikor ahhoz a ponthoz ért, hogy „Tedd a tudatod tevékennyé, anélkül hogy bármin is elidõznél”, Huj Nenget elöntötte a megsemmisítõ felismerés, és ráébredt, hogy a világ minden dolga nem más, mint maga a tudat igaz valója.

– Ki gondolta volna – szólt a Pátriárkához –, hogy a tudat igaz valója tényleg tiszta? Ki gondolta volna, hogy a tudat igaz valója tényleg mentes keletkezéstõl és megsemmisüléstõl? Ki gondolta volna, hogy a tudat igaz valója tényleg magában teljes? Ki gondolta volna, hogy a tudat igaz valója tényleg nem változó? Ki gondolta volna, hogy a dolgok mindegyike a tudat igaz valójának megtestesülése?

Tudva, hogy Huj Neng ráébredt a tudat igaz valójára, a Pátriárka így szólt hozzá:

– Az eredeti tudat felismerése nélkül a Tan tanulmányozása hasztalan. Ám ha felismered eredeti tudatodat és meglátod a tudatod alapvetõ lényegét, akkor az vagy, akit nagy embernek hívnak: földiek és égiek tanítója, eleven buddha.

Huj Neng a Tant az éj leple alatt kapta meg – anélkül, hogy bárki is tudott volna róla –, így örökölve meg az „azonnali felismerés iskola” tanát, továbbá az edényt és a köntöst. A Pátriárka szavai pedig így hangzottak:

– Te vagy a pátriárkák nemzetségében a hatodik. Légy lelkiis-meretes, és bármerre jársz, szabadítsd fel a lények tudatát, népszerûsítve a Tant, hogy az ne haljon ki a jövõben. Most pedig halld versemet:

Az érzõ lények, kik a megvilágosodás magvát az okozat földjébe vetik, buddhaságot szüretelnek majd.

Az élettelen dolgok, híján a Buddha-természetnek, nem vetnek és nem is aratnak.

És még hozzátette:

– Amikor Bódhidharma, a nagy tanító egykor földünkre [Kína földjére] érkezett, az emberek még nemigen hittek neki. Ezért õ átadta ezt a köntöst, mint a hit megtestesülését, és ez öröklõdik nemzedékrõl nemzedékre. Ami a Tant illeti, az közvetlenül adódik át, tudattól tudatig, megnyitva az utat mindenki számára, hogy ki-ki maga is felébredjen és megértse önmagát. Idõtlen idõ óta bevett gyakorlat, hogy a buddha a törvény végsõ lényegét adja át utódjának, és hogy a pátriárkák titkos tanítása szívtõl szívnek szól. A köntös azonban vita forrása. Legyen hát nálad utoljára, és ne add tovább. Ha belebonyolódnál a köntös átadásába, az életed veszélybe kerülne. Most pedig azonnal menned kell innen, mivel attól tartok, hogy az emberek kárt tesznek benned.

– És hova, merre menjek? – kérdezte Huj Neng.

– Állj meg, ha eljutsz Huajba, ha pedig onnan továbbmenve elérted Huit, maradj észrevétlen!

Ekkor, az éjszaka közepén, Huj Neng magához vette a köntöst és a csészét, majd pedig így szólt a Pátriárkához:

– Délrõl származom, és nem vagyok járatos az itteni hegyi utakon. Hogyan juthatok ki a folyótorkolathoz?

– Ezzel ne legyen gondod, magam viszlek oda – felelte az Ötödik Pátriárka, majd elvezette Jiu Jiangba, és ott beültette egy ladikba.

Mikor az evezõket maga vette kézbe, Huj Neng megkérte, hogy üljön le, és bízza rá a dolgot. Az Ötödik Pátriárka azonban így szólt:

– Úgy helyes, ha én viszlek át a folyón.

– Ha valaki keresi az utat, azt a révész viszi át. Aki megvilágosodott, az maga kel át.

– Így van, így van! – örvendzett az Ötödik Pátriárka. – A budd-hizmus nagyon népszerû lesz általad. A távozásodtól számított három év múlva elhagyom ezt a világot. Most tehát indulj, és vezessen utad dél felé. A szavakkal pedig jobb várni, mintsem túl hamar kiejteni õket. A buddhizmus ügyének elõmozdítása igen nehéz feladat.

Huj Neng elbúcsúzott a Pátriárkától, és az útját dél felé vette.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ