A meditáció alapelvei

Csak akkor jelenik meg, ha valami felkelti az érdeklődésünket, vagy csodálatot ébreszt bennünk.

Ahhoz, hogy inspirációban legyen részünk, előbb elő kell készítenünk a talajt, megfelelő hangulatba kell kerülnünk, és befogadóvá kell tennünk a tudatunkat, amihez két dolog szükséges: az egyik az ellazulás, a nyugalom, a béke és a harmónia, a másik pedig valami olyasmi, ami irányt szab a tudatunknak, és összeszedetté teszi. Ez utóbbi lehet a szemlélődésnek akár belső, akár látható tárgya, amely elég vonzó ahhoz, hogy magán tartsa a meditáló figyelmét.

A meditációt előmozdíthatja a természet vagy egy vers szépsége, egy megható ima vagy vallásos ének, vagy az, ha az emlékezetünk vagy egy képmás segítségével felidézzük egy karizmatikus személy vagy egy Megvilágosodottra alakját, akinek a nyomdokaiba szeretnénk lépni.

A meditáció szíve, az inspiráltság nem ébreszthető fel parancsszóra.
 

Az előkészületek során jó szolgálatot tesz a zene, a füstölőszer, a virágok és a fény, vagy valamilyen rítus, amellyel ezeket egy templomban vagy szentélyben felajánljuk (ami korábban minden tibeti és indiai otthonban szokás volt, függetlenül attól, hogy hinduk vagy buddhisták lakták). Röviden a meditáció leghatásosabb ösztönzői a szépség és az odaadás. E kettőt egyesítik magukban a tibeti thankák, és ez magyarázatul szolgálhat arra a különös varázsra, amelyet e képek a modern elmére gyakorolnak... Az odaadó lelkületű ember számára az ima már a meditáció kapuja... Könnyű olyasmi fölött szemlélődni, amit szeretünk, hiszen ilyenkor nincs szükségünk erőfeszítésre, hanem követhetjük a tudatunk és a szívünk természetes hajlamát.

De még az intellektuális tevékenység, például a hétköznapi életünkben felmerülő gondolatoknak, jelenségeknek vagy problémáknak a vizsgálata is szolgálhat a meditáció kiindulópontjául, bár ilyenkor mindig fennáll a veszély, hogy megragadunk az értelem szintjén, és megelégszünk a racionális megoldásokkal ahelyett, hogy továbblépnénk a közvetlen tapasztalás szintjére, ahol a probléma megszűnik.

 UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Mindazonáltal a meditáció kezdeti szakaszaiban a gondolkodás képessége ugyanolyan fontos, mint a meditációs folyamatban szerepet játszó többi tényező. Világosan jelzi ezt, hogy ősi meghatározása szerint a buddhista meditáció első két tényezője a vitarka vagy „kezdeti gondolat” és a vicsára vagy „fenntartott gondolat”, vagyis a fogalmi gondolkodás két oldala: a rágondolás és a körbejárás. Ez teszi irányítottá, összefüggővé és összeszedetté a tudatosságunkat, melynek áramlását – a szüntelenül változó gondolatok, érzések, benyomások és képek folyamát – nem tudjuk megállítani, hanem legfeljebb csak mederbe terelhetjük, korlátozhatjuk és irányíthatjuk azzal, hogy egy erősen ösztönző, érdekes és vonzó középponti témát jelölünk ki számára. Longcsenpa, a tibeti nyingma iskola egyik legelismertebb szellemi tanítója, aki a 14. század első felében élt, és nagy meditációs mesterként tartották számon, így kiált fel A tudat természetes szabadsága című művében:

Ó jaj! Azt állítják magukról, hogy meditálnak, de elfojtanak minden gondolatot. A fogalmak nélküli állapottal büszkélkednek, amelyet „jelenlét”-nek neveznek. Emiatt buták, mint a barmok, és ahogy hozzászoktatják magukat ehhez az állapothoz, oktalan állatokká válnak. De még ha ez nem következik is be, akkor sincs esélyük arra, hogy megszabaduljanak a szanszárából, még akkor sem, ha a formán túli tartományon „meditálnak”. Minél önhittebbé válnak, annál jobban megszállják őket saját rendszereik démonai.

Az ősi Abhidharma pszichológiája szerint a rágondolás a témára (vitarka) legyőzi a tompaságot és a tunyaságot, a fogalmi körbejárás vagy fenntartott gondolkodás (vicsára) eloszlatja a kétséget, az inspiráló öröm vagy elragadtatás (príti) elejét veszi a gyűlöletnek, a boldogság (szukha) ellensúlyozza a nyugtalanságot, az egyhegyűség pedig kiküszöböli a mohóságot. A buddhizmus sohasem vetette meg a tiszta gondolkodást, csak nem esett bele abba a csapdába, hogy elhiggye: fogalmi gondolkodással és logikával megoldhatók a metafizikai vagy szellemi problémák.

Az intuíciónkban azonban csak akkor bízhatunk – jobban mondva csak akkor tudunk különbséget tenni a valódi intuíció és a vágyvezérelt gondolkodás vagy a homályos érzések között –, ha előbb megtanuljuk használni az értelmünket és a gondolkodási képességünket. A buddhizmus mindig is hangsúlyozta a világosság fontosságát – nemcsak a gondolkodás, hanem a látás világosságát is. Erre bőséges példákkal szolgálnak a tantrikus szádhanák és a tibeti thankák, amelyek minden egyes részletet pontosan meghatároznak és gondosan felrajzolnak, akár egy szürrealista alkotás. Mondhatni, a buddhista misztikát a felfokozott valóságérzékelés jellemzi.

A gondolkodás és a fogalmi körbejárás tehát csak a kezdet, ami egy intuitív tudatállapothoz vezet; ebben a gondolkodás és az okfejtés folyamatai elülnek, és helyükbe egyfajta mélyebb látás vagy közvetlen tapasztalás lép. Az első lépés ebbe az irányba a tér végtelenségének az élménye; itt a tudatosság megszabadul a korlátaitól, s átélhetővé válik ennek határtalansága is. A korlátlan kiterjedésnek és szabadságnak a megtapasztalása pedig lehetővé teszi, hogy a meditáló fölismerje a súnjatát, amit a korai páli szövegek a sem-mi tartományának (ákinycsannyájatana) neveznek.

Ezen a szinten túl a gyakorló tényleges tapasztalata már nem írható le szavakkal, ezért jellemzik úgy, hogy megérkezett „a sem észlelés, sem nem észlelés” állapotába, az észlelés végső határára. Itt eltűnik a különbség tapasztaló és tapasztalat között, az alany és a tárgy összeolvad, s megvalósul a tökéletes egység (szamádhi).

 UGRÁS A KÖNYVHÖZ