A törzsről leszakadt faág

Ennek ellenére átható öröm járt át, sőt borzongás, hogy végre megcsinálom. Egy lépést tettem odakint, és a feszélyezettségtől szinte mozdulni sem tudtam. Sáfrányszínű szoborrá váltam. A pamut olyan vékony volt, hogy a két kendő elfért a markomban. Gyakorlatilag semmi sem volt, meztelennek éreztem magam. Nyilvános helyen még soha nem érte ennyi levegő a bőrömet. A testem és az elmém szégyenlősségbe burkolózott. A közeli vendéglők és ételárusító bódék dolgozói, valamint a kukoricaárus, akik láttak jönni-menni az elmúlt néhány napban, bámulni kezdtek. Ez ismét túl sok volt nekem, túl rövid időn belül. Új öltözetben, szerzetesi ruha nélkül, pénz nélkül, szállás nélkül.

Meg kell mozdulnom – mondtam magamnak, és a béklyók szorosabbra húzódtak. Senki sem mondott semmit. Senki sem mosolygott. Csak bámultak. Nyugodt, közönyös képet próbáltam vágni, mint Gajában a peronon. Miután a légzésem megnyugodott, és a szívem sem kalapált már, megfordultam, és elsétáltam.

A hullám nem volt annyira megsemmisítő, mint amikor a Gajából induló vonaton az ajtóhoz nyomódtam, de elég erős volt ahhoz, hogy megtörje a tudatosságomat. Felismertem, minden különösebb ítélkezés nélkül. Milyen csodálatos változás ez a korábbi évekhez képest, főleg amikor még fiatal szerzetes voltam! Régebben rendszeresen lehordtam magam minden esetben, ha különbség mutatkozott a gyakorlásnak valamilyen idealizált változata és aközött, amit ténylegesen képes voltam megtenni.

Ha meg tudsz maradni a tudatossággal, az nagyszerű. Ha nem, az is rendben van. Ne szőj történeteket a jó és a rossz köré, arról, hogyan kellene lenniük a dolgoknak. Ne feledd: az árnyékot nem választhatjuk el a fénytől.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ