Az éberség alapzatai

A „teljesen tudatos” pedig nem azt jelenti, hogy testünk vagy tudatunk egy bizonyos vonatkozásának vagy működésének vagyunk tudatában, hanem azt, hogy teljes valónkkal tudatában vagyunk az egész lényünknek, amibe egyaránt beletartozik a test és a tudat, s még valami, ami túlmutat mindkettőn: nevezetesen az a mélyebb valóság, amelyre a Buddha utalt, amikor a Dharma szót használta, és amit a megvilágosodás állapotában ismert fel.

Ahhoz, hogy tudatára ébredjünk az egész lényünknek, s a tökéletes összeszedettség és belső egyensúly állapotában időzzünk, az ánápánaszati gyakorlata a leghatékonyabb módszer. Ez minden meditáció alapja, mert a légzésen keresztül kerülhetünk kapcsolatba az összes testi és lelki képességünkkel, s köthetjük össze azokat a tudatos elménkkel. A légzésen keresztül egyesíthetjük valamennyi működésünket, s élhetjük át az élet mozgó és egyetemes jellegét, valamint a különálló és változatlan énség eszméjének képtelenségét, ami a Buddha anátmatanában is megfogalmazódik. A szatipatthána-meditáció további lépéseinek csak akkor van értelme, ha erről az alapról indulunk, és csak ekkor tudjuk elkerülni, hogy e gyakorlat merő intellektuális elemzéssé s az emberi élet minden pozitív jellegének tagadásává korcsosuljon.

 UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Jellemző a negatív és előítéletes hozzáállásra, ami a modern burmai szatipatthána-gyakorlat szószólóinál tapasztalható, hogy az eredeti szatipatthánának éppen azt a részét nyomják el, amelyre a Buddha a legnagyobb hangsúlyt fektette. Helyébe a lehető legfelszínesebb módszert, nevezetesen a has emelkedésének és süllyedésének figyelését teszik, és ezzel elterelik a meditáló figyelmét a légzési folyamat valódi megtapasztalásáról. Ha az embernek ilyen kétségbeesett eszközökhöz kell nyúlnia ahhoz, hogy figyelmét fókuszálni tudja, akkor jobb, ha abbahagyja a gyakorlást, és valami inspirálóbb dologra összpontosít, ami természetes és spontán módon fenntartja az érdeklődését anélkül, hogy erőszakot vagy puszta akaraterőt kellene alkalmaznia, hiszen ez utóbbi csak megerősíti az énérzetünket.

Ha a mozgás látható gépezetére, a végtagok és az izmok működésére összpontosítunk – vagyis testünknek csak az anyagi oldalát tartjuk szem előtt –, akkor tudatosságunkat az illúzió legalacsonyabb rendű formájára és a puszta intellektuális elemzésre irányítjuk. Ez egyetlen lépéssel sem visz közelebb bennünket az igazsághoz, viszont elhiteti velünk, hogy sikerült bizonyos tényeket megállapítanunk – holott valójában csak saját materialista értelmezésünket erőltettük rájuk. Ez önbecsapás, mert figyelmen kívül hagyjuk, hogy az érzékszervi események nem vizsgálhatók elszigetelten, hiszen minden egyes érzéki benyomás már önmagában is hihetetlenül bonyolult folyamat. Csak azon az áron egyszerűsíthetjük le a legfelszínesebb jellemzőjére, ha az összes többi tényezőt elnyomjuk. Nevetséges ezt elfogulatlan megfigyelésnek vagy tudatosításnak nevezni, hiszen ilyenkor a szellemi tényezőt szándékosan kizárjuk: nem vesszük tekintetbe sem a mozgató vagy mozgást előidéző erőt, a szándékot, sem pedig – bár ugyanilyen fontos – a saját cselekedeteit és válaszait megfigyelő tudatot. Végül nem veszünk tudomást azokról a körülményekről sem, amelyek a mozgást egyáltalán lehetővé tették – az egyetemes erőkről, amelyek minden anyaggal és mozgással, tudatossággal és akaraterővel, élettel és halállal, tehetetlenséggel és áramlással kapcsolatos jelenség hátterét és nélkülözhetetlen előfeltételét képezik.

„Amikor hosszan belélegzem, tudom, hogy hosszan belélegzem, amikor röviden belélegzem, tudom, hogy röviden belélegzem”

A Buddha szatipatthánájának meghamisítását mutatják azok a mesterkélt kifejezések is, amelyeket az egyes mozdulatok szóbeli megjelölésére használnak, például „érintés, érintés, érintés”, „emelés, emelés, emelés” és így tovább, mintha a felemelés, az érintés, a lerakás és a többi mozgás magától történne. A Buddha nem használt ilyen szűklátókörűen dogmatikus, félrevezető eszközöket. Nem félt az „én” szónak vagy az egyéni cselekvést kifejező, egyes szám első személyű igealakoknak a használatától. Például egyszerűen és természetesen ezt mondta: „Amikor hosszan belélegzem, tudom, hogy hosszan belélegzem, amikor röviden belélegzem, tudom, hogy röviden belélegzem”; vagy ugyanígy az esettől függően: „járok, állok, ülök, fekszem.”

Az a tény, hogy minden mozgás kapcsolatban áll egy központi erővel vagy egyéni tudatossággal, még nem jelenti azt, hogy ez az erő egy abszolút, változhatatlan, személyes én lenne. Épp ellenkezőleg: aki fölismerte a légzési folyamat alapvető jelentőségét – a folyamatos elvételt és visszaadást, beolvasztást és átalakulást, elfogadást és elengedést –, az tudja, hogy az egyén életének lényege nem lehet egy stagnáló, mozdulatlan én vagy a neki otthont adó testtől és az őt körülvevő világtól egyaránt elkülönülő alany, hanem olyan dinamikus erő lehet csak, amely végtelenül sok viszonylatnak a gyújtópontja. Súlyos erőszakot tesz az igazságon és a valóságon az, aki el akarja különíteni a különböző működéseket, és úgy tekinti azokat, mintha önálló, mindentől független jelenségek lennének. Ha látható mozgást tapasztalunk, annak valósága nem a mozgatott tárgyban rejlik, hanem az őt mozgató erőben.