Kérdése van? Hívjon minket! +36706001905

Szerelemben a világgal

Hozzászokni a változáshoz

Emberek milliói halnak meg minden évben, ám ha minket vagy valakit, aki közel áll hozzánk, halálos betegséggel diagnosztizálnak, feltesszük a kérdést: Hogyan történhetett ez? Ami még ennél is megdöbbentőbb: hogyan ragaszkodhatunk ezekhez a nyilvánvalóan téves képzetekhez?

2021.09.20 10:24
Hozzászokni a változáshoz

Nem foghatjuk meg, nem láncolhatjuk le őket. Egyedül a tudat rendelkezik azzal a képességgel, hogy magába zárja az önmagunkról alkotott teljesen valótlan állításokat. Egyetlen akadálya van annak, hogy megismerjem lényegi ürességemet: a tudatfelhő, mely megrekedt a feszélyezettség merevségében vagy a szerepekhez való ragaszkodásban, valamint abban, hogy nem képes vagy nem hajlandó továbbengedni ezeket a felhőket. Ez az információ nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtasson, de lehetővé tette, hogy újra megszülessen bennem a lelkesedés, hogy fát tegyek a tűzre.

Annak felismeréséhez, hogy maga az élet változás, csak önmagunkra és a hozzánk legközelebb állókra kell tekintenünk. Ez több információval fog szolgálni, mint amennyire szükségünk van. Ám nem akarjuk meglátni ezt, és a tagadás duhkhát hoz létre, ami szenvedésként fordítható. A duhkha a kínszenvedéstől és a lelki gyötrelemtől az elégedetlenségig, az aggodalomig, az izgatottságig és a bosszúságig terjed. Minden változata egy mentális zavart tükröz, amely akkor jelenik meg, amikor a valóságot, ahogy az van, azzal helyettesítjük, amit szeretnénk, hogy legyen.

A saját tapasztalatomból szűrtem le, hogy megtanuljuk ugyan ezt a leckét, de a régi szokások visszatérnek, és újra meg kell tanulnunk. Azután újra. A megszokásokon alapuló elme trükkje egy meghatározó gyerekkori élmény segítségével lett először világos számomra. Nubriban a házunk a hegytetőn állt, és a korombeli fiúk mind alattunk laktak. Úgy találkoztunk titokban, hogy miután kisurrantam a házból, a kezemet a szám elé tartva a kakukk hívó hangját utánoztam. Ka-kú. Ha meghallották, visszajeleztek: ka-kú, és együtt kiszaladtunk egy magas fákkal teli, eldugott ligetbe. A fák törzseit és ágait megcsavarta az idő – némelyik boltívet formált, mások pedig átbújtak egymás alatt vagy fölött, vagy éppen a földig hajoltak.

Ebben a kis erdőben azon versenyeztünk, ki tud a legmagasabbra és a leggyorsabban fára mászni. Mint egy majom, egyik kezemmel az egyik ágon lógtam, miközben már lendítettem magam a feljebb lévő ágra. Egyszer, amikor ágról ágra himbálóztam, hirtelen hangos reccsenést hallottam. A hátamra estem, a ruhám beterítette az arcomat, és a kezemben még mindig a törött ágat szorongattam. Amikor végre kiszabadítottam a fejem, azt láttam, hogy nagyanyám tekint le rám. Mozdulatlanul arra vártam, hogy jól lehord majd, mert elszöktem otthonról, de ehelyett szelíden így szólt: Add ide azt a botot! Mutatni akarok valamit. Felültem, és átnyújtottam neki az ágat. Azt hitted, erős és kemény, de nézd meg! – mondta. A kéreg alatt a fa rothadt volt, és porhanyós.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

A következő napokban órákat töltöttem azzal, hogy a fáról gondolkodtam, próbálva megérteni azt, hogy a dolgok nem olyanok, mint amilyennek látszanak. A szemem becsapott. A fa elárult. Ha nem hihetek a látszatnak, akkor miben bízhatok? Bizonyosságot akartam. Azt akartam, hogy az ág ígérje meg nekem, hogy nem fog eltörni, én pedig nem fogok lezuhanni. Hogyan élhetünk egy bizonyosság nélküli világban, ahol egyetlen létezőben sem lehet megbízni akár egyetlen másodpercig is? Milyen elviselhetetlen gondolat volt!

Ezt követően amikor a többi fiúval versengtem, minden egyes felsőbb ágat kipróbáltam, mielőtt elengedtem volna az alsót. Azonban leginkább ez a tapasztalat hozta be az életembe azt a leckét, amelyet újra meg újra meg kellett tanulnom. Mi kell ahhoz, hogy egy fát inkább folyamatként, mint tárgyként érzékeljünk, egy élő és meghaló formaként, mely növekszik, öregszik, meghal és átváltozik? Mi a helyzet azzal, akit a leginkább szeretünk, vagy… mi a helyzet önmagunkkal?

Az állandótlanságról szóló leckéket nem egyetlen éjszaka alatt sajátítjuk el. Szokásaink túlságosan mélyen belénk vésődtek. Tanulunk, bepillantásokban részesülünk, de nem alkalmazzuk őket, vagy nagyon megijedünk tőlük. A Buddha felismerte, hogy az állandótlanság összekeverése az állandósággal a szenvedés egyik elsődleges oka. A Buddha, mint a legfőbb gyógyító, gyógymódot kínált a szanszára betegségére, de amíg mi magunk nem ismerjük fel ezt a betegséget, nem fogadjuk el a gyógymódot sem.