A szent pipa

A gyilkos, ahányszor csak inni akar, a víztükörben megpillantja áldozata arcvonásait. A vérontást csak egy feloldószertartás feledtetheti, ahol a szent pipa hozhat megnyugvást az emberek lelkébe, békítheti meg az érintett családokat.

Ha valakinek a szavában kételkednek, felajánlhatja a „késharapást”. Ha megteszi, az emberek tudni fogják, hogy igazat szólt, mert ha olyasmit állít, ami nem igaz, és ajka megérinti a vasat, balvégzet lesz az osztályrésze. Hosszú évek óta egyetlenegyszer sem hallottam róla, hogy valaki kést harapott volna; úgy látszik, ebben már nem hisznek az emberek. Hanem a pipa, az más. Senki sem vetemedne olyan őrültségre, hogy a pipa szívása közben hazugságot engedjen ki a száján. Az a hazugság megölné. És ebben ma is szilárdan hiszünk.

A pipaszívásnak megfelelő módon kell történnie. Kört formálnak, melyben mindenkinek a megfelelő helyen van. A fehér ember templomában minden ember a maga kedvére helyezkedik el, ötletszerűen, mint valami kávéházban. A pipa a kört bejárva szent figyelemmel tér vissza a fényből a sötétbe, mivel számunkra ez az oltár megtestesítője. Nagyapám szokta volt mondani: – A föld vörös, a vér vörös, a kelő és a lenyugvó nap vörös, és a mi testünk is vörös. Nekünk a Vörös Utat kell járnunk, a jó észak-dél utat, az élet ösvényét. Ezért az indián és a vörös pipakő összetartoznak.

Miből készül a szent pipa?

A minnesotai pipakőbánya a világon az egyetlen hely, ahol a szent követ találni. Ma nemzeti emlékhely, de mi indiánok most is odamehetünk, és hozhatunk a vörös kőből darabokat, melyből pipáink feje készül. A kőbánya az ősi sziú vidék szívében van. Keleti törzseink – a vahpétonok, a sziszétonok és a vahpékúték – 1851-ig tartották magukat azon a földön, akkor kényszerítették őket, hogy adják át a fehéreknek. De szerződésben biztosították azt a jogunkat, hogy bármikor odamehetünk szent pipakőért.
Hajdanában a következő módon készítette el az ember a pipát. Megtisztult az izzasztó kunyhóban, és dohányáldozatot ajánlott fel a szellemeknek. Három hatalmas, gömbölyű szikla nyúlik az ég felé, mondják, hogy kővé vált indiánok; az ember oda rakott le dohánykötegeket és esetleg még egy tollat is. Alighogy kiásta a követ, az ember imádkozni kezdett. A pipafejre faragott ábrák is imádságok. Az ilyen módon elkészített pipában megvolt az erő.

Manapság sorozatban gyártják a pipákat, géppel, elektromos fúróval. Így könnyű, túlságosan is. Az ilyen pipában vajmi kevés az erő. A kőbányát is kicsicsázták, pázsittal, önműködő kis öntöző szökőkutakkal, múzeummal. A látogató hangszóróból értesül a Fehér Bölény Asszony történetéről és más indián legendákról, miközben minden összekeveredik, és jól hallani a készülék háttérzaját, amikor a diákat vetíteni kezdik. Egyenruhás idegenvezetők terelgetik az embert, körbeviszik, elmagyarázzák a turistának a békepipa jelentőségét. Csak hát ugyan hogyan magyarázhatnak valamit, amit maguk sem tudnak? Minden roppant elegáns, hűtő berendezésekkel és vízöblítéses vécékkel, de én behunyom a szemem, szorítom, és megpróbálom felidézni ezt a helyet olyannak, amilyen akkor volt, mielőtt átrendezték és kikozmetikázták volna.

Az egyik barátom, egy fiatal sámán elment a kőbányába, és az egyik parkőr felajánlotta neki, hogy egy dollár fejében kiszedhet egy fél kiló követ – kedvezményesen, mivelhogy indián. A barátom dühbe gurult. Nem a pénzért, érted, hanem azt vágta oda a parkőrnek: – Én sziú vagyok, ez itt az én földem, az én pipakövem. Elviszem, és egy vasat sem fizetek! – Volt ott egy másik fickó is, nagyon úgy nézett ki, hogy ő is indián. Azt felelte: – Helyes – és elvezette fiatal barátomat egy helyre, ahol hosszú vörös kígyóként tekeredett a pipakőér, és azt mondta a barátomnak, hogy vigyen csak belőle, amennyit akar, és vegye úgy, hogy ez a Nemzeti Park Szolgálatának ajándéka. Barátom egy halom pipakővel távozott. Napjainkban az ilyen apró kis győzelmeknek kell bennünk a lelket tartaniuk.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ