Kérdése van? Hívjon minket! +36706001905

Sánta Őz, a sziú indián sámán

A zöld békabőr szerelmesei

Azt írjátok a pénzetekre: „Istenben bízunk”. Örülök, hogy a Nagy Szellemet kihagytátok az ügyből. A ti dolgotok, mire használjátok az Isteneteket. Megpróbáltam megvilágítani nektek, hogy a zöld békabőr olyasvalami, ami elválasztja egymástól a fehéreket és az indiánokat.

2016.07.26 16:00
A zöld békabőr szerelmesei

Azt írjátok a pénzetekre: „Istenben bízunk”. Örülök, hogy a Nagy Szellemet kihagytátok az ügyből. A ti dolgotok, mire használjátok az Isteneteket. Megpróbáltam megvilágítani nektek, hogy a zöld békabőr olyasvalami, ami elválasztja egymástól a fehéreket és az indiánokat. De még egy sámánnak is, mint én, szüksége van némi pénzre, hiszen arra kényszerítetek, hogy ebben a ti látszatvilágotokban éljek, ahol pedig nem lehetek meg pénz nélkül. Ami azt jelenti, hogy két személynek kell lennem, két különböző világban kell élnem. Egy cseppet sem tetszik, de nem tudok segíteni rajta. Megpróbálom elmondani, hogyan oldottam meg a dolgot. Magad döntheted el, sikerült-e vagy sem.

Ameddig maradt még valami az apámtól kapott lovakból és marhákból, nem kellett törnöm a fejem, hogyan keressek pénzt. Csavarogtam. Nem hagytam, hogy elnyeljen a zöldbékabőr-világ, de kíváncsi voltam rá, ki akartam tapasztalni. Szerettem belovagolni a városba. Útközben csatlakoztak hozzám a cimborák, Ben Riffle például, akiből később kongresszusi képviselő lett. Szórakozni jártunk a kis rezervátum-városokba, melyeknek mókás nevük volt, például Vososo vagy Upper Cut Meat: Hússzelő Felső. Bennem, akár egy szarvasálmodóban, megvolt az erő, hogy elbűvöljem a lányokat. Kellemes hangom volt, és szerettem indián dalokat énekelni. A nagyszüleimtől megtanultam mind a régi énekeket. Nem tanított engem senki semmire, de állandóan járt az agyam, töprengtem, próbáltam azt, amit láttam és hallottam, beleilleszteni a magam valóságába.

Aztán eljött a nap, amikor az utolsó jószágomat is elcseréltem vagy eladtam. Majdhogynem boldog voltam. Most már nem volt semmim, amivel törődni kell, ami helyhez köt. Végre az lehettem, ami lenni akartam – igazi sziú, íkcsé vícsásá, egyszerű, zabolátlan, természetes emberi lény. Hogy aztán egy ilyen lény hogyan maradhat életben békabőr-országban, hát arra még rá kellett jönnöm. Gondoltam, vadászgatok majd, hogy hús kerüljön az asztalomra. Kiderült, vadászati engedély kell hozzá, hogy szarvast, őzet vagy antilopot lőhessek. Az a gondolat, hogy egy indiánnak pénzt kell fizetnie egy vacak papirosért, ha a saját földjén vadászni akar, hogy megtömje a saját, eredeti vörösbőrű-gyomrát, rossz viccnek tűnt. Kacagnom kellett, de ugyanakkor dühbe gurultam. Ugyanazok, akik kiirtották a bölényeket, akik az utolsó vadlovakat vágják le, hogy a kutyáikkal zabáltassák fel őket, most azt mondják nekem, hogy én veszélyeztetem a védett vadat, mert némi vadhúst akarok a tányéromra, hogy engem kell megrendszabályozni. Miért nem elégszem meg azzal az ennivalóval, amit kiosztanak nekünk? Azt mondták, megtisztelve érezhetném magam, mert azáltal, hogy engedélyt kell vásárolnom, egy sorba kerülök a fehér vadászurakkal. Azt feleltem, tolmács segítségével, hogy én nem vagyok holmi istenverte sportember, hanem csak egy éhes, egyszerű indián, aki nem kedveli az ilyen cifra, pecsétes papirosokat, amiket értelmesen csak egy bizonyos célra lehetne felhasználni.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ