A cselekvő teljes hiánya

A professzor kezdte a beszélgetést. Beszámolt róla, hogy annyira megdöbbentette, amit Mahá­rádzs legutóbbi látogatása alkalmával mondott neki, hogy amikor csak rágondolt, különös remegés járta át az egész testét. Mahá­rádzs ugyanis kijelentette, hogy az egyetlen „út” a visszatérésre az, amelyen érkezett, s hogy nincs másik út. Ez a mondat – jelentette ki a professzor – mélyen megérintett benne valamit, helyet sem hagyva kétségnek vagy kérdésnek. Később aztán, amikor mélyebben eltöprengett a dolgon, különösen a „mikéntjén”, az elképzelések és képzetek borzalmas hálójában találta magát. Azt mondta, úgy érezte magát, mint aki értékes gyémántot kapott ajándékba, de elveszítette. Mit tegyen most?

Mahá­rádzs halkan beszélni kezdett: Kérem, értse meg, hogy nincs olyan igazság, amely igazság maradna, amint kifejezésre juttatják. Képzetté, fogalommá válik! Ehhez tegye még hozzá a tényt, hogy az egymás közötti beszélgetéshez használnunk kell az „én”, „te”, „mi”, „ők” szavakat. Ennélfogva már az első gondolat megtöri az egységet, és kettősséget teremt. Kommunikáció valójában csak a kettősségben zajlik. Ráadásul maguk a szavak tovább mélyítik a dichotómiát. És ez még nem minden. A hallgató, ahelyett hogy közvetlenül és intuitíven felfogná, amit közölnek vele, elkezdi a viszonylagos gondolkodás folyamatát, annak minden velejáró korlátjával, amikor az alanyira és lényegire alkalmazzák.
Eddig tud követni? – érdeklődött Mahá­rádzs, majd folytatta. – Mi a viszonylagos gondolkodás? A gondolkodásnak az a folyamata, amellyel az alany tárgyakat teremt a tudatosságában ellentétes tulajdonságokkal vagy sajátosságokkal, melyeket össze lehet hasonlítani. Más szavakkal: a folyamat nem működhet másként, csak az alany–tárgy kettősség alapján. Az ilyen viszonylagos gondolkodás hatékony lehet – és szükséges is – a tárgyak összehasonlítás segítségével történő leírásakor. De hogyan működhetne az alanyival? Azzal, ami felfog? Az alany nyilván nem foghatja fel magát tárgyként! A szem mindent láthat, kivéve önmagát!

Csoda hát – kérdezte Mahá­rádzs –, hogy úgy találta, az elképzelések és fogalmak ingoványába merült, amelyből képtelen volt kiszabadítani magát? Bárcsak látná a valós helyzetet, akkor átérezné, micsoda vicc ez!

Ez a háttér. Következzen a tényleges probléma: Ki ez az „én”, aki próbál visszatérni azon az úton, amelyen jött? Bármilyen messze is kergeti az árnyékát visszafelé, az árnyék mindig meg fogja előzni. Mit jelent a visszatérés? Azt, hogy visszatér abba a helyzetbe, ahol a tudatosság teljességgel hiányzott. De – és itt a bökkenő – amíg van egy tagadó, aki egyre csak tagad (kergeti az árnyékot), addig az „én” tagadása nem következik be. Próbálja megérteni, amit mondok, de ne az értelmével, ne úgy, ahogy az ember az értelmét használja, hanem csak a megértéssel!
Nem tudom, sikerült-e tisztáznom a kérdést – érdeklődött Mahá­rádzs.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Ekkor véletlenül a professzor művész barátjára néztem, és megdöbbenve láttam, milyen feszülten összpontosít. Nem unatkozott vagy hallgatott udvariasan, hanem szinte itta Mahá­rádzs szavait, mintha hipnotizálták volna. Valószínűleg Mahá­rádzs is észrevette ezt, mert rámosolygott, mire a művész tiszteletképpen összetette a kezét, és többször meghajtotta fejét a csendes szellemi kapcsolat jeleként.
Úgy tűnt, a professzor eközben valamilyen mentális akadályba, áthatolhatatlan gátba ütközött, és ennek hangot is adott. Mahá­rádzs azt válaszolta neki, hogy „akadálya” képzeletbeli, és egy képzeletbeli „én” okozza, mely azonosította magát a testtel. Ismétlem, mondta Mahá­rádzs, végső és teljes tagadásra van szükség, hogy maga a tagadó eltűnjön! Ön a „létezés” képzetével akarja megérteni önmagát, pedig a valóságban „én” (ön) se nem vagyok, se nem nem vagyok; „Én” meghaladom magát a létezés fogalmát is, meghaladom úgy a pozitív, mint a negatív jelenlét képzetét. Ha ezt nem érti meg mélységében, akkor tovább teremti képzeletbeli akadályait, és mindegyik hatalmasabb lesz, mint az előző. Azt próbálja megtalálni, amivel már most azonos!

A professzor ekkor megkérdezte: Ez azt jelenti, hogy senki sem tud visszavezetni oda, ami vagyok? Mahá­rádzs igenlően válaszolt. Ön az – és mindig az is volt –, ahová akarja, hogy vezessék. Valójában nincs is „hol”, ahová elvezethetnék. Ennek a nyilvánvaló helyzetnek a megértése a válasz: csak a megértés, nem kell tenni semmit. S az a tragikomikus az egészben, hogy az ilyen tudomás és megértés nem lehet akaratlagos cselekedet. Az ébrenlét állapota magától következett be, vagy pedig ön ébresztette fel saját magát, akarattal? A legkisebb erőfeszítés az „ön” részéről megakadályozza azt, ami máskülönben természetesen és spontán módon megtörténhetne. S az a vicc a viccben, hogy ha szántszándékkal nem tesz semmit, az is meggátolja a megtörténtét! Valójában egyszerű: „tenni” valamit vagy „nem tenni” valamit egyaránt szándékos erőfeszítés. Teljesen hiányoznia kell a cselekvőnek, a „cselekvés” pozitív és negatív vonatkozásának. Valójában ez az igazi „önátadás”.

Amikor az összejövetel végén a professzor és művész barátja távozni készült, Mahá­rádzs rámosolygott a művészre, és megkérdezte tőle, hogy eljön-e máskor is. A művész nagy alázattal tiszteletét fejezte ki Mahá­rádzsnak, visszamosolygott, és azt felelte, hogy még ha akarna, sem tudna távol maradni. Én pedig azon tűnődtem, hogy vajon ki húzta az igazi hasznot a reggeli beszélgetésből: a magát szabatosan kifejezni képes, aktív professzor a művelt intellektusával vagy a passzívan befogadó művész az érzékeny belátásával.