Harc a békabőrért

Tele volt a zsebük zöld papírokkal, és nem volt hol elkölteniük. Vajon mi volt az utolsó gondolatuk, amikor egy indián golyó vagy nyíl eltalálta őket? Úgy vélem, a rengeteg kárba veszett pénzre gondolhattak, arra, hogy most már soha nem veszik hasznát, hogy egy csomó bárgyú vadember teszi rá a mancsát arra, amit ők keservesen megszereztek. Ez a gondolat alighanem fájdalmasabb volt, mint a nyíl a bordáik közt.

A kegyetlen kézitusa közben vagy ezer ló vágtatott a csatatéren keresztül-kasul, hatalmas porfelhőt verve, melyben a katonák zöld békabőrei úgy kavarogtak, mint hópelyhek a hóviharban. És aztán mihez kezdtek az indiánok a rengeteg pénzzel? Odaadták a gyerekeiknek, hadd játsszanak vele, hajtogatni kezdték a furcsa színes papírdarabokat, bölény- és ló formájúra. Így hát mégiscsak volt, akinek örömet okozott az a pénz. A könyvekben szó van egy katonáról, aki túlélte a csatát. Megúszta, de megőrült, és néhány asszony távolabbról végignézte, hogyan lett a katona öngyilkos. A könyvek szerzői szerint biztosan attól félt, hogy elfogják és megkínozzák, de a szerzők tévednek.

Tessék csak elképzelni. Ott lapul a katona valami gödörben, és figyeli, mi folyik körülötte. Látja, amint a gyerekek játszadoznak a dollárokkal, széttépik őket, az asszonyok bankókkal gyújtják meg a szárított bölénytrágyából rakott tüzet, hogy főzni kezdjenek rajta, a férfiak a zöld békabőrrel pipára gyújtanak, a gyönyörű dollárbankjegyek legnagyobb részét pedig, a porfelhővel együtt, tovasodorja a szél. Szegény katonát ez a látvány őrjítette meg. A fejéhez kapott, feljajdult: – A szentségit, mindenható Isten, látod ezt, mit csinálnak ezek az ostoba vörös barmok ezzel a rengeteg lóvéval! – Nézi, nézi kétségbeesve, míg aztán nem bírja tovább, és szétloccsantja az agyát egy hatlövetűvel. Nagy jelenet lehetne valami filmben, de indián ész kell hozzá, hogy a néző megértse.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

A zöld békabőr – ez volt minden harc mögött. A Black Hills, a Fekete Hegyek aranya, meg a legelőiből húzható haszon. Errefelé minden áldott nap látni lehet egy-egy farmerlegényt, amint lassan lovagolva a mezőt fürkészi. Nyergéről zsákocska lóg, benne gabonaszemek, és ahol megpillant egy prérikutya üreget, egy marék zabot szór bele, mint valami kedves öreg hölgy, aki a városi parkokban a galambokat eteti. Csakhogy a prérikutyáknak szánt zabot sztrichninnel megmérgezték. Ami a prérikutyával történik azután, hogy megette ezt a zabot, nem valami vidám látvány. A prérikutyákat azért kell megmérgezni, mert füvön élnek. Ezer prérikutya egy év alatt körülbelül annyi füvet eszik meg, mint egy tehén. Így hát ha a farmer ezer prérikutyát megöl, eggyel több tehenet tarthat, és egy kicsivel több pénzt keres. Ha a farmer ránéz egy prérikutyára, nem az állatot látja, hanem a zöld békabőrt, amit az állatka elrabol tőle.

A fehér ember minden fűszálon, minden forráson árcédulát lát. Ebből fakadnak a bajok, mert figyeljük csak, mi is történik. A hiúzoknak és a prérifarkasoknak eddig a prérikutyák jelentették a fő táplálékot, most viszont elkószált bárányok és lesántult borjak után kell vetniük magukat. A farmer kihívja a járványügyi tisztet, hogy végezzen a hiúzokkal és a prérifarkasokkal. Az aztán lő egypár nyulat, kirakja őket csaléteknek, de előbb mindegyikbe rak egy apró, ügyes faszerkezetet. Kis robbanótöltet van benne, ha a prérifarkas rángatni kezdi a nyulat, a rudacska egy adag sztrichnint lövell az állat szájába. A tiszt jó kiképzést kapott, elővigyázatos. A farudacskán jól olvashatóan ez áll: „Vigyázat, robban, méreg!” A baj csak az, hogy a kutyáink nem tudnak olvasni, és a gyerekeink közül sem mindegyik.

És a préri lassan élettelenné válik – nincsenek többé prérikutyák, nincsenek borzok, rókák, se prérifarkasok. A nagy ragadozó madarak is prérikutyával éltek. Így aztán manapság már sast sem igen látni. A fehér fejű rétisas állami jelkép lett. Ott a képe a fehér ember pénzén, közben ezért a pénzért a fehér ember a sast megöli. Amelyik nép gyilkolni kezdi saját jelképeit, rossz úton jár.

A sziúk szava arra, hogy fehér ember, vásícsú, azaz zsírszedő. Jó név. Ti fehérek valóban kiszedtétek ennek a földnek a zsírját. De mintha nem vált volna a javatokra. Mostanában nem látszotok valami egészségesnek – kövérek vagytok, az igaz, de nem egészségesek. Az amerikait úgy tenyésztik, mint a tömni való libát, nem embernek, hanem fogyasztónak. Attól a perctől kezdve, hogy nem fogyaszt, nem vásárol, a zöldbékabőr-világnak semmi haszna többet belőle. Az amerikaiak már maguk is békává váltak. Valami kegyetlen gyerek szivart nyomott a szájukba, és most pöfékelnek, pöfékelnek, míg csak szét nem pukkadnak. A zsírszedés nem jó dolog, annak sem, aki magára szedi. Különösen rossz az indiánoknak, akiket arra kényszerítenek, hogy ebben a békabőr-világban éljenek, amit nem ők találtak ki, és amelynek semmi haszna belőlük.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ