A meddő asszony gyermeke

Mahá­rádzs egy darabig csendben ült, csukott szemmel, mozdulatlanul, és nagyon lassan, felszínesen lélegezett. Már azt hittük, szamádhiba merül. Ám ekkor halkan beszélni kezdett: Értsd meg, mi az idő! Ha nem ismered az idő természetét, nem fogod érteni a jelenségek természetét. Az történik, hogy magától értetődőnek veszed az időt, majd továbbmész, és mindenféle képzetet építesz fel. Ám ha építkezni kezdesz, nem kellene először megnézned, milyen az az alap, amelyre építkezel?

Az idő és a tér együtt jár. Miért vagy képes érzékelni dolgokat? Mert látod őket. Láthatnád őket, ha nem lenne formájuk? Azért látsz dolgokat, mert van alakjuk, nagyságuk, térbeli kiterjedésük. Menjünk tovább egy lépéssel: ha a dolgokat a térben csak a másodperc töredékéig látnád, képes lennél érzékelni őket? Csak azért érzékelsz dolgokat, mert adott időtartamra kiterjedtek a térben, és a formák elég hosszú ideig maradnak előtted, hogy érzékelhesd őket.

Ha az idő és a tér képzete nem létezne (maga az idő és a tér nyilvánvalóan nem egy tárgy), akkor a „dolgok” sem lennének érzékelhetőek, és a dolgok nem lennének „dolgok”. Ha nem lenne téridő (nem lenne múlt, jelen és jövő), hogyan létezhetne bármilyen jelenség, bármilyen esemény? Próbáld megérteni, hogy mind a jelenségek, mind pedig az idő pusztán képzetek, és nincs saját létük: bármilyen dolgot látsz vagy gondolsz el, az csak egy kép, melyet a tudatosságodban létrehozol, és melynek a feltételezett realitása nem „valósabb”, mint egy álom vagy délibáb. Most már érted, mire utalok, amikor azt mondom, hogy minden jelenség a meddő asszony gyermeke?
Ezt olyan nehéz megérteni a téridővel kapcsolatban – mondta Mahá­rádzs –, hogy még igen értelmes emberek is belebonyolódnak, és képtelenek felfogni az igazi értelmét.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Ekkor Mahá­rádzs általános kérdést intézett a hallgatósághoz: „Vajon a tudósok alaposan megvizsgálták valaha a téridő természetének problémáját?”

A látogatók különféle megjegyzéseket fűztek a kérdéshez, de végül abban egyeztek meg, hogy nem volt olyan tudós, aki igazán mélyen tanulmányozta volna ezt a problémát, ám néhányan a legkiválóbbak közül, mint például Einstein, arra a következtetésre jutottak, hogy az egész világegyetem „gondolattermészetű”, és úgy tartották, hogy a téridő természete felfoghatatlan, mert túl van az elme határain – pedig minden emberi tudás csak eddig érhet.

Mahá­rádzs nevetett: Hogyan is foghatnák fel a tudósok kicsiny elméjükkel? Talán felfogják a „határtalan teret” és a „határtalan időt”, de vajon fel tudják-e fogni magának a térnek és az időnek a hiányát? Ez lehetetlen, hiszen az, ami felfog, a felfogáskor nem képes felfogni a felfogást. Hát lehetséges, hogy a szem lássa a saját látását? Vagy hogy a tűz megégesse magát? A víz pedig megértse, mi a szomjúság?

Ha megérted szavaim jelentőségét, nem fogsz többé az idő kötött háttere előtt megjelenő „dolgokra” tekinteni, és nem fogod többé a dölyfös értelmed segítségével keresni az igazságot. Felismered, hogy maga a keresés során tett erőfeszítés az akadály, mert a megosztott elme az az eszköz, amellyel keresel – egy fogalmi alany keres egy fogalmi tárgyat. Amikor ezt felismered, akkor abbahagyod a keresést, és hagyod, hogy a személytelen tudatosság átvegye az irányítást. Ezután, amikor a személytelen tudatosság beenged önnön forrásának misztériumába, tudni fogod, hogy nincs „te” vagy „én”, csak „Én”, a lényegi alanyiság; hogy a „dolgoknak” nincs szubsztanciájuk, következésképpen egy jelenség nem egyéb, mint a meddő asszony gyermeke; s végül, hogy „Én” időtlenség és végtelenség vagyok!