Meditáció a keresztény hagyományban

Ha a szavakra figyeltek, azzal már elindul egy koncentrációs folyamat. A meditációban az összpontosítás folytatódik, de ekkor már a mantrára kell figyelnetek – és a csendre, amelybe elvezet.

A mantrának a kereszténységben is komoly hagyománya van. Az ima nagy tanítómesterei hangsúlyozták: nem mi vagyunk a kezdeményezők, nem mi beszélünk Istenhez, hanem csak figyelünk az Ő bennünk elhangzó szavára; nem mi keressük Őt, hanem Ő talál meg bennünket. Walter Hilton a XIV. században ilyen egyszerűen fejezte ki: „Te nem teszel semmit, csak hagyod, hogy ő munkálkodjék a lelkedben.” Ávilai Szent Teréz is azt írta: „Mi annyit tehetünk, hogy felajánljuk magunkat. Megnyugszunk a Szellem hatalmában, aki aztán vezet minket.” Nem elég olvasnunk az ima nagy tanítóit, meg is kell tapasztalnunk ugyanazt a valóságot, amely belőlük sugárzik. Hilton és Ávilai Teréz ugyanarról beszél, mint Pál apostol, amikor így fogalmazott: „Mi azt sem tudjuk, hogyan imádkozzunk, de maga a Szellem fohászkodik bennünk szünet nélküli sóhajtásokkal.” Egyesek azt mondják: a meditatív ima szenteknek, kiválasztottaknak való.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

De ne felejtsük el: Pál nem kiválasztottaknak írt, hanem férjeknek, feleségeknek, mészárosoknak, pékeknek. Ávilai Teréz is így biztat: ha figyelsz az imádra, akkor viszonylag hamar eljutsz a nyugalom imájáig. A szerzetesjelölteket tanítóik az első év végéig be akarták vezetni a meditatív imába. Keresztes Szent János szerint az ima elmélyülését éppen az jelzi, amikor a fogalmi gondolkozást már eltérítő, zavaró tényezőnek érezzük.

A meditációban figyelmünk fényszóróját egónktól igazi Önmagunk felé fordítjuk. Istenről áthatóan tudomást szerezhetünk a csendben. A csendhez pedig a mantra az út. Kezdjük hát ismételni a mantránkat, gyöngéden és figyelemmel!

Mantrát mondani annyi, mint kivetni a horgonyt.