Nincs olyan, hogy „megvilágosodás”

Általában olyanok keresik fel, akik a tudást kutatva bejárták a világot, rengeteg könyvet elolvastak, számos guruval találkoztak, és van bizonyos elképzelésük arról, miről is szól az egész – de ritkán van világos képük arról, mit keresnek pontosan. Sokan nem vonakodnak bevallani, hogy minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, s frusztráltnak és csalódottnak érzik magukat. Olyanok is akadnak, akik még azon is eltűnődnek, hogy vajon nem merő lidércfényt kergetnek-e. Azonban minden frusztrációjuk és letörtségük ellenére úgy tűnik, tudják, hogy az életnek van valamilyen végső értelme. Mahá­rádzs tiszta szívből törődik az ilyen emberekkel, és személyes érdeklődést mutat irántuk. Teljességgel semmibe veszi viszont azokat, akik haszontalan kíváncsiságból keresik fel őt, vagy azzal a szándékkal, hogy később szenteskedő hangnemben, esetleg lekezelően beszélhessenek róla egy hétvégi összejövetelen.

Azután van az embereknek az a csoportja – a kiforratlan entellektüelek –, akik azért jönnek el Mahá­rádzshoz, hogy próbára tegyék saját felhalmozott „tudásukat”. Amikor válaszolnak Mahá­rádzs szokásos, spirituális hátterüket firtató kérdésére, ritkán felejtik el, hogy büszkeséggel a hangjukban megemlítsék azoknak a könyveknek a hosszú listáját, amelyeket elolvastak, és azokat a bölcseket és szenteket, akiket felkerestek. Mahá­rádzs huncut mosollyal fogadja az ilyen információkat, és rendszerint valami olyat mond, ami még tovább duzzasztja az egójukat. Például megjegyzi: „Nos, ma különösen jó beszélgetésben lesz részünk.” Vagy: „Azt kell mondanom, mindannyiunkat megtisztel a jelenlétével, és bizonyosan tanulunk majd valami újat.” Esetleg: „Én csak négy elemit végeztem el, de itt van ön a filozófiai doktorátusával, és a kisujjában vannak az upanisadok. Milyen remek alkalom!”

A később kibontakozó beszélgetés különbözőféle reakciókat vált ki ezekből a szellemi nagyságokból. Néhányuk abból indul ki, hogy többé-kevésbé ugyanazon a szinten áll, mint maga Mahá­rádzs. Pár perc elteltével aztán olyan nyilvánvaló lesz az óriási különbség, hogy alázatos hozzáállást vesznek fel, és beszéd helyett inkább hallgatnak. Hamar felismerik, milyen sekélyes a tudálékosságuk, és milyen csalókák a dédelgetett elméleteik és képzeteik.
Egy szép napon egy európai hölgy jött el Mahá­rádzshoz. Áradozva dicsérte az I Am That című könyvet, és kijelentette, hogy hatalmas szerencséje van, amiért személyesen teheti tiszteletét Mahá­rádzsnál. Beutazta a világot, számos szellemi tanítóval találkozott, de sohasem érezte, hogy megtalálta volna, amit keresett, ám most már biztos benne, hogy keresése Mahá­rádzs lábainál végre befejeződött. Nyilván volt néhány „megtapasztalása”, melyeket más guruk valószínűleg spirituális „fejlődése” bizonyítékaként igazoltak. A hölgy belefogott, hogy nagy részletességgel beszámoljon ezekről a megtapasztalásokról.

Mahá­rádzs néhány percig hallgatta, majd közbevágott: Árulja el nekem, kinek voltak ezek a megtapasztalásai? Ki érzett örömet fölöttük? Minek a hiányában nem is merülhettek volna fel ezek a tapasztalások? A spirituális tanulás e meglehetősen hosszú ideje alatt milyen identitást volt képes felfedezni, amelyre azt mondhatja: „én”?

Kérem, folytatta Mahá­rádzs, egy pillanatig se érezze, hogy sértegetni akarom, de világos válaszokat kell kapnia ezekre a kérdésekre, mielőtt eldönthetné, hogy jó irányban halad-e. A jelen pillanatban ön olyan, mint egy ötéves gyerek, akit szép ruhába öltöztettek, és gyönyörű ékszerekkel cicomáztak fel. Ugyanez a gyerek három évvel korábban vagy tudomást sem vett volna a szép ruhákról és ékszerekről, vagy úgy fogadta volna őket, mint nyűgöt, melyet rajongó szülei erőltetnek rá. De most, miután újabb kondicionálásban részesült, alig várja, hogy kis barátai közé mehessen, és kárörvendő tekintettel gyönyörködjön abban, hogy milyen irigykedve nézik azok, akiknek nincs ilyen szép cicomájuk. Pontosan az akadályozza meg, hogy meglássa igaz természetét, ami a kisgyermekkor és a gyermekkor között történt. A kisbaba, ellentétben a gyermekkel, még őrzi szubjektív személyiségét és identitását. A kondicionálás előtt a nevével utal magára, puszta „tárgyként” kezeli magát, nem pedig „énként”, a megismerőként/alanyként. Jól gondolja végig, amit mondtam. A személyes létező és a megvilágosodás kizárja egymást.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Ha azután, amit elmondtam, úgy dönt, hogy továbbra is el akar jönni hozzám, figyelmeztetnem kell – jegyezte meg Mahá­rádzs vidáman –, hogy nemhogy nem fog elérni semmit, de még azt is elveszíti, amit az évek során oly sok erőfeszítéssel „megszerzett”. Sőt mi több, még önmagát is elveszíti! Legyen hát óvatos! Ha tovább jár hozzám, arra a következtetésre fog jutni, hogy nincs „én” vagy „te”, aki keresné a megvilágosodást, hogy valójában nincs is olyan, hogy „megvilágosodás”. Ennek a ténynek a megértése maga a megvilágosodás!

A hölgy gondolataiba merülve ült. Alapjaiban rendült meg az évek folyamán szorgalmasan építgetett hitrendszere. Összetett kézzel tiszteletét fejezte ki Mahá­rádzsnak, és engedélyt kért arra, hogy mindennap felkeresse őt, amíg Bombayben tartózkodik.
Szívesen látom – felelte Mahá­rádzs.