Sámán-palánta

Alighanem tudta, mit forgatok a fejemben.

Nekiláttam, hogy eladjam a marhákat és vegyek egy Ford T-modellt, és vettem egy csomó rodeocuccot – menő csizmát, ezüstsarkantyút, csicsás lószerszámot, hatalmas karimájú kalapot. A rodeók útvonalán jártam, de hogy lovasként részt vegyek bennük, az nem nagyon izgatott. Csupán ürügy volt arra, hogy beutazgassam a különböző rezervátumokat. Megváltozott az életem, magam is változtam. Szinte már nem is ismertem magamra. Vándor lettem, amolyan hippi-indián. Akkoriban semmit se tudtam. A jó és a rossz üres szavak voltak számomra. Ismerkedtem az élettel. Ha valaki valamire azt mondta: „Ez rossz”, én ki akartam próbálni. Hátha kiderül, hogy mégis jó. Akkoriban még nem ittam, de hamarosan az is eljött. Lovaim, teheneim elúsztak. Helyettük fél tucat tragacs tulajdonosa voltam. Hanem a szellemeket mégis éreztem. Mindig éjszaka látogattak meg. Hallottam őket, olyan volt, mint a zúgás a hallókészülékemben, amit mostanság használok. Éreztem, ahogy megérintenek, mint amikor az ember egy fájó pontját tollal meglegyintik. Mindig meggyújtottam nekik pár szál harmatkásafüvet. Habár hobóként éltem, sok öreg sámánhoz elmentem, és próbáltam tanulni tőlük.

Nem kellett nekem akkoriban se ház, se legelő. Mindig akadt egy-egy barlang, sziklahasadék, ahol meghúzhattam magam, ha éppen esett. Azt akartam, hogy a növények és a kövek árulják el nekem titkaikat. Beszéltem hozzájuk. Kószáltam. Mintha a föld része lettem volna. Önmagamon kívül mindent elvesztettem. Néha, imitt-amott megnéztem az arcomat egy tükörben, hogy el ne felejtsem, ki vagyok. Szegénység, keménység, kacagás, szégyen, kaland – mindent ki akartam tapasztalni. Időnkint úgy éreztem magam, mint holmi modem, karmaitól megfosztott macska, mint egy magányos prérifarkas, amelyet csapda, mérgezett hús, erdőkerülő puskája fenyeget, de mindez cseppet sem zavart. Nem voltam se bánatos, se boldog. Egyszerűen csak voltam.

Ismertem akkoriban egy öreg indiánt, akit arra kényszerítettek, hogy hagyja ott a sátrát és költözzön egy új házba. Mondták neki, hogy ezután sokkal kényelmesebben él majd, és hogy az ócska sátrát fel kell égetni, mert egészségtelen és tele van férgekkel. Sovány, roskatag ember volt, de hihetetlenül szívósan ellenállt. Jókora fáradságukba került meggyőzni. Egyfolytában gyalázkodott: – Nem akarok semmiféle kurva házat. Nem akarok egy skatulyában élni. Dobjátok ki azt az istenverte hűtőszekrényt, fulladjatok meg rajta! Dobjátok ki a széket, törjétek le azt a rohadt lábát, üljetek a földön. Dobjátok ki azt a vacakot, amibe pisálni kell. Úgyse fogom használni. Hajigáljátok bele a kurva aranyhalaitokat. Csapjátok agyon azt a dög tehenet, zabáljátok meg. Holnap új napra virradunk. Ebben az istenverte skatulyában nincs holnap!

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

Büszke voltam az öregre. Azt mondta ki, amit én éreztem. Bátorságot öntött belém. Függetlenné váltam mindentől, sodródtam, mint szélben a falevél. Hallgattam sok prédikátort, mindenféle felekezetűt, csak mert kíváncsi voltam, mi mondanivalójuk lehet. De a templomaikra nem volt szükségem. Én a templomomat magamban hordtam. Pejotista összejövetelekre jártam, látomásaim voltak. Érezni, szagolni, hallani és látni akartam, de nem a szememmel és az értelmemmel akartam látni, hanem csádé isdá-val – a szív szemével.

Ez a szem a maga sajátos módján nézi a dolgokat. Változtam. Nem is próbáltam ennek a változásnak ellenállni. Teljesen átadtam magam neki. Mindent kitapasztalni – csak ez volt fontos. Találkoztam egy sámánnal, az egyik nagybátyámmal. – Beszélj nekem a Nagy Szellemről – kértem. – A Nagy Szellem nem hasonlít emberi lényre, nem olyan, mint a fehérek istene. A Nagy Szellem erő. Erő, ami akár egy csésze kávéban is rejtőzhet. A Nagy Szellem nem valamiféle fehér szakállas öregúr. – Örültem a válasznak, de tudtam, hogy másnak is felteszem majd a kérdést.

Nagyon kellettek nekem a nők. Ki akartam ismerni őket. Sok lányt szerettem, száznál is többet. Lágy nyögdécselésük mintha valamire tanított volna. Ám egyszer csaknem az életemmel fizettem érte. Az egyik rezervátumban – a nevét nem említem, mert képesek utánam jönni, és megint megpróbálnak agyonlőni – egy táncmulatságon megismertem egy lányt, és elvittem az akkori rejtekhelyemre, ami nem volt messze. Aztán észrevettem, hogy a mulatságon felejtettem a kabátomat, és visszamentem érte. Megérkezvén, egyenesen a lány férjébe ütköztem, aki éppen ott toporzékolt mérgében, és nagyon morcosan nézett rám. Kiderült, hogy valami piszkos nagy kutya a rendőrségnél, és meglátta, ahogy a feleségével elhúztuk a csíkot. Egy szempillantás alatt előkapta a pisztolyát, rám fogta, és közben mindennek lehordott. Persze eszem ágában sem volt, hogy megálljak és végighalIgassam, hanem felpattantam az első, a kezem ügyébe eső lóra és eliszkoltam. Mind a hat golyóját kilőtte utánam. Engem nem talált el, de a ló kapott egyet a farába. Szegény, ő aztán igazán nem tehetett semmiről.

, 1930-ban megkaptam, amit megérdemeltem. Erőszakkal megnősítettek. A lány apja valami nagyfejű volt, keresztény, nálam sokkal előnyösebb helyzetben. Sarokba szorítottak. Nem volt menekvés. Annyi esélyem se volt, mint egy prérifarkasnak, ha a csapda elkapja a lábát. Később aztán leharaptam azt a lábamat.

Ezek a népek katolikusok voltak, nekem is az ő templomukba kellett járnom. Nem valami jól ütött ki a dolog. Az emberek rám figyeltek, nem a papra. Volt olyan fehér, aki nem volt hajlandó mellém ülni. Mintha megint a bentlakásos iskolában lettem volna. Három év múlva a feleségem elvált tőlem. Azt mondta, nappal jó vagyok neki, de éjszaka nem.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ