Sánta Őz imája

A pipával, mely önmagunk élő része, imádkozni fogunk a békéért, békéért Vietnamban és a saját országunkban. Mi, indiánok úgy mondjuk, „saját országunk”, mert hiszen a miénk, most is, akkor is, ha jelenleg más emberfajták vették fizikailag birtokukba, mert a föld sohasem lehet egyetlen emberé, hanem mindegyiküké és a jövő nemzedékeké.

Meg kell kísérelnünk, hogy a pipát az emberiség érdekében használjuk, az emberiségért, amely a legjobb úton van önmaga elpusztítása felé. Meg kell kísérelnünk visszatérni a pipa vörös útjára, az élet útjára. Meg kell kísérelnünk, hogy megmentsük a fehér embert önmagától. Ez pedig csak akkor sikerülhet, ha mindannyian, indiánok és nem indiánok egyaránt, újra úgy tekintjük magunkat, mint ennek a földnek a részeit, nem pedig mint holmi külső ellenséget, amely rá akarja erőszakolni az akaratát. Mert mi, akik ismerjük a pipa jelentőségét, azt is tudjuk, hogy mivel magunk is a föld élő része vagyunk, egyetlen részecskéjét sem sérthetjük meg anélkül, hogy magunkon is sebet ne ejtenénk. A szent pipa révén talán újra megtaníthatjuk egymást, hogyan nézzünk a mögé a levegőszennyeződésből összeállt felhő mögé, amelyről a politikusok, a nagyiparosok és a műszaki szakemberek el akarják velünk hitetni, hogy ez a „realitás”. A pipa segítségével talán békét köthetünk leghatalmasabb ellenségünkkel, amely saját énünk legmélyén lapul. A pipával, mindannyian összefogva, újra megalkothatjuk a végtelen kört.

Az indián, amikor imádkozik, nem könyvből olvassa hozzá a szavakat. Az indián imája nagyon rövid. Aki hosszasan, sok szóval imádkozik, végül maga sem tudja, miről is beszél. Ezért az utolsó dolog, amire megtaníthatlak, ha már egyszer egy rozzant viskóban éldegélő vénembertől akarsz tanulni – olyasvalakitől aki nyolc évvel ezelőtt elérte a harmadik fokozatot –, az imádság, amellyel látomásért fohászkodom:

„Vákhá Tágá, Túkásílá, úsimálá – Nagyapa-szellem, könyörülj rajtam, add, hogy fennmaradjon a népem.”

UGRÁS A KÖNYVHÖZ