A tér és az idő rabsága

Látogató: Emlékszem, azt olvastam valahol, hogy a tér és az idő kombinációja az ember rabságának az oka. Azóta töprengek rajta, miként lehetséges, hogy a tér és az idő rabságot eredményez.

Mahá­rádzs: Tisztázzuk, hogy miről is beszélünk! Mit értesz „rabság” alatt, és ki számára rabság? Ha kielégít ez a világ, amelyet valósnak tekintesz, és elégedett vagy azzal, ahogy bánik veled, akkor hol van számodra rabság?

L: El kell ismernem, hogy a világ felettébb valósnak tűnik számomra, de az nem igaz, hogy elégedett lennék a világban játszott szerepemmel. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy az élet sokkal többről szól, mint hogy csak szokásszerűen leéljük, kitűzött cél nélkül – amint a legtöbben tesszük. Ebből a nézőpontból gondolom én úgy, hogy maga az élet rabság.

Mahá­rádzs: Amikor az „én” szót használod, pontosan milyen képet alkotsz önmagadról? Amikor kisgyerek voltál, nem tartottad magad másnak, csak kisgyereknek, és boldogan játszottál a játékaiddal. Később fiatalember lettél, a karod olyan erős lett, hogy puszta kézzel elbántál volna egypár elefánttal, s azt gondoltad, hogy a világon bármivel és bárkivel szembeszállhatsz. Most középkorú vagy – kissé érettebb, de ennek ellenére élvezed az életet és annak örömeit, s azt hiszed, hogy boldog, sikeres és szép családdal megáldott ember vagy. Most olyan képed van önmagadról, amely igencsak különbözik a korábbi képektől. Képzeld el, milyen leszel tíz év múlva, majd húsz évvel azután! Az önmagadról alkotott képed különbözni fog a korábbiaktól. Ezek közül a képek közül melyik a valódi „te”? Belegondoltál már ebbe valaha? Van olyan identitás, amelyet a sajátodénak mondhatsz, s amely mindvégig veled maradt, változatlanul és megváltoztathatatlanul?

L: Most, hogy Mahá­rádzs mondja, be kell ismernem, hogy amikor az „én” szót használom, nincs különösebb képem önmagamról, és egyetértek azzal, hogy bármilyen képem volt is magamról, az megváltozott az évek során.

Mahá­rádzs: Mégis volt valami, ami változatlan maradt az éveid során, miközben minden más megváltozott. Ez pedig a jelenlét szakadatlan érzése, annak érzése, hogy létezel. A „vagyoknak” ez az érzése vagy érzete sohasem változott. Ez a te állandó képed. Most itt ülsz előttem. Ezt kétségkívül tudod, és senki másnak nem kell megerősítenie. Ugyanígy tudod, hogy vagy, hogy létezel. Áruld el nekem: minek a hiányában nem tudnád érzékelni a létezésedet?

L: Ha aludnék vagy öntudatlan lennék, nem tudnám, hogy létezem.

M: Pontosan. De menjünk tovább! Reggel, az ébredésed legelső pillanatában, amikor a tudatosságod átveszi az irányítást, a tudatos jelenlétedet, a létezésedet, a „vagyokot” inkább valamilyen jelenlétnek érzed, mint személynek, nem igaz?

L: Így van. Azt mondanám, hogy a személyiségem akkor jön létre, amikor látom a testemet és más tárgyakat magam körül.

M: Amikor azt mondod, hogy látsz egy tárgyat, akkor valójában az történik, hogy az érzékszerveid egy külső forrásból származó ingerre reagálnak – amely forrás a testi szervezeted számára külső. Amit az érzékszerveid érzékeltek és az elméd értelmezett, nem egyéb, mint egy jelenés a tudatosságodban. Ezt a jelenést a tudatosságban úgy értelmezed, mint eseményt, amely kiterjed a térben és az időben. Minden megnyilvánulás annak a két szoros kapcsolatban álló közvetítőnek a kombinációjától függ, amelyet úgy nevezünk, tér és idő. Más szavakkal: a téridő-kombináció hiányában semmilyen megnyilvánulás nem jelenhet meg a tudatosságban. Tudsz követni?

UGRÁS A KÖNYVHÖZ

L: Igen, értem, amit Mahá­rádzs mond. De hol jövök be ebbe a folyamatba én mint egyén?

M: Pontosan itt van a kutya elásva. Minden „létezés” a tárgyiasítás szakadatlan folyamata. Mi csak egymás tárgyaiként létezünk, és mint ilyenek, csupán abban a tudatosságban, amely tudomással bír rólunk. Amikor a tárgyiasítás megszűnik, mint a mélyalvásban, a tárgyi világegyetem eltűnik.
Amíg az ember elkülönült létezőnek, személynek képzeli magát, addig nem láthatja a személytelen valóság teljes képét. Az elkülönült személyiség képzete pedig a tér és az idő káprázatának következménye. A térnek és az időnek önmagában nincs független léte: csupán eszközök, puszta közvetítők, hogy a megnyilvánulás felfogható legyen.
Mindig csak egyetlen gondolat, érzés vagy érzet tükröződhet a tudatosságban, ám a gondolatok, érzések és érzetek egymás után haladnak, megteremtve a folyamatosság illúzióját. A személyiség pedig egyszerűen az emlékezés miatt jön létre – amiatt, hogy a jelent azonosítjuk a múlttal, és kivetítjük a jövőbe.
Gondold el magad pillanatnyiként, és akkor hol a személyiség? Próbáld ki, és derítsd ki magad! Az emlékezésben és az előérzetben, azaz a múltban és a jövőben ott a nyilvánvaló érzése annak, hogy egy tudatállapotot figyelünk meg, míg a jelenben elsősorban az az érzés van jelen, hogy ébren vagyunk, és jelen vagyunk – itt és most.

L: Azt hiszem, értem. Csendben kell ülnöm, és bele kell merülnöm ebbe a teljesen újfajta gondolkodásmódba.

M: Most már látod, hogy a tudatossággal együtt járó és a megnyilvánulást érzékelhetővé tevő tér és idő a bűnös? Igazából csak annyit jelenthetsz ki, hogy „vagyok” (ami azt jelenti, hogy ami van, van). Abban a pillanatban, hogy megjelenik az „én” mint elkülönült létező gondolata, megjelenik az is, amit „rabságnak” neveznek. Ha ezt felismerjük, minden keresés véget ér. Amikor ráébredsz, hogy bármi, aminek gondolod magad, csak az emlékezésen és az előzetes várakozáson alapul, akkor a keresésednek vége, és nem bonyolódsz semmibe, tisztán tudva a hamisról, hogy hamis.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ