Mahá­rádzs önmagáról

Mintha megállt volna az idő. Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy Mahá­rádzs halkan beszélni kezd: Kíváncsi vagyok, milyen kép él rólam a látogatókban. Kíváncsi vagyok, felismerik-e, tényleg megértik-e állapotomat, amely alapjában véve semmiben sem különbözik az övéktől.
Mindaz, ami vagyok, ami mindig is voltam és leszek, az az, ami azelőtt voltam, mielőtt „megszülettem”. Mivel nem test vagyok, hogyan születhettem volna meg? Mivel Tiszta Tudat vagyok, hogyan lehetnék tudatában a Tiszta Tudatnak? Nem egy „dolog” vagyok, és nem tudok „másról”, aminek tudatában lehetnék.
A Lényegként nem vagyok tudatában a Tiszta Tudatnak. Jelenségként „működöm”, funkcionálok, lényegi voltom potencialitásának egyik aspektusa működik személytelen szinten, önkéntelenül, akaratlanul. Ezért én vagyok a látása, hallása, érzékelése, megismerése, cselekvése mindennek, ami látott, hallott, érzékelt, megismert és megtett – „én”, amint megértem a tárgyiasulását ennek az „itt és most”-nak.
Lényegként (abszolút szinten) megismerhetetlen vagyok, a jelenségek szintjén (viszonylagosan) a megismerés tárgyává válok. A Lényeg vagyok – ez marad, miután minden jelenséget teljesen elutasítottunk. Én „ez az itt és most” vagyok, a jelenségek teljes hiánya. Hogyan lehetne hát engem, a Lényeget megismerni, megtapasztalni, felfogni? Amikor megnyilvánulok, az „érzésként” történik, a térben való kiterjedés révén, amely az időben mérhető. Minden tapasztalás csak a kettősségben tapasztalható, alanyként-tárgyként, az egymástól függő ellentétpárok – mint öröm és bánat – megkülönböztetése és megítélése révén.
Amikor az elme teljesen csendes, üres, amikor a téridő elképzelése szünetel, akkor mindaz, ami vagy, én vagyok – egység, teljesség, szentség, alázat, szeretet. Ez az igazság, minden más szamárság! Olyan egyszerű ez, mégis kíváncsi vagyok, hányan értik, amit mondok. Hagyd abba a képzetgyártást, és „te” „Én” leszel – nem lesz én és másik!

UGRÁS A KÖNYVHÖZ