"Mindenki az elme nyugtalanságára panaszkodik"

Egy hosszú ideje az ásramban élő segítő kérdésére Srí Bhagaván így válaszolt:

Mindenki az elme nyugtalanságára panaszkodik. Találják meg az elmét, és akkor megértik majd. Igaz, hogy amikor valaki leül meditálni, seregestül törnek rá a gondolatok. Az elme nem más, mint egy halom gondolat. Sikertelen az a kísérlet, hogy az ember áttörjön a gondolatok gátján. Jó, ha bármilyen módon meg tud maradni az Önvalóban. Akik nem képesek erre, azoknak a recitációt (dzsapa) vagy a meditációt (dhjána) javasolják. Olyan ez, mint amikor az elefántnak egy darab láncot adnak, hogy fogja meg az ormányával. Az elefánt ormánya rendszerint nyughatatlanul izeg-mozog. Ide-oda nyúlkál vele, amikor kiviszik az utcára, de ha adnak neki egy láncot, akkor megfékezik az ormánya nyugtalan mozgását. Ugyanez a helyzet a nyugtalan elmével. Ha a dzsapával vagy a dhjánával foglalkozik, akkor az távol tartja a többi gondolatot, és az elme egyetlen gondolatra összpontosít, miáltal békéssé válik. Ez nem jelenti azt, hogy hosszadalmas küzdelem nélkül el lehet érni a békességet. A többi gondolatot el kell űzni.

Vagy nézzünk egy másik példát. Képzeljük el, hogy egy tehén állandóan rakoncátlankodik, és a szomszéd legelőjére csatangol. Nem lehet egykönnyen leszoktatni őt arról a szokásáról, hogy titokban el ne kószáljon. Vajon hogyan lehetne az istállóban tartani? Ha kikötik az istállóban, akkor csak az alkalmat várja majd, hogy elkóborolhasson. Ha viszont finom fűvel csábítják az istállóba, akkor az első nap egy harapást eszik majd, és alig várja a lehetőséget, hogy elszökhessen. Másnap már két harapást eszik, és így tovább: minden egyes nap egyre többet eszik, míg végül teljesen leszokik káros hajlamairól. Amikor teljesen megszabadult a rossz szokásaitól, biztonsággal szabadon lehet engedni, és nem fog a szomszéd legelőjére kóborolni. Verjék akár meg az istállóban, akkor sem akar elmenni.

Ugyanez a helyzet az elmével. Hozzászokott, hogy kifelé kóboroljon, mégpedig a gondolatokként megnyilvánuló szunnyadó hajlamok (vászanák) miatt. Ameddig az elmében vászanák vannak, azoknak elő kell jönniük, és ki kell hunyniuk. Az elmét a gondolatok alkotják. Ha azt keressük, hogy mi az elme, a gondolatok visszavonulnak, és a kereső tudni fogja, hogy az Önvalóból merülnek fel. Ezeknek a gondolatoknak az összességét nevezzük „elmének”. Ha az ember felismeri, hogy a gondolatok az Önvalóból merülnek fel, és ha megmarad a gondolatok Forrásában, akkor az elme eltűnik. Miután az elme eltűnt, és megismertük a békesség üdvét, olyan nehéznek találjuk, hogy előálljunk egy gondolattal, mint ahogy most nehéznek találjuk kizárni a gondolatokat. Ebben a példában az elme az elcsatangoló tehén, a gondolatok jelentik a szomszéd legelőjét, az istálló pedig az ember saját eredeti, gondolatoktól mentes Létét.

A békesség boldogsága túl jó ahhoz, hogy megzavarjuk. A mélyen alvó ember gyűlöli, ha felébresztik, és a munkája végzésére utasítják. Az alvás boldogsága túl édes ahhoz, hogy feláldozza a gondolatokból született munka miatt. A gondolatoktól mentes állapot az ember eredendő, üdvös állapota. Hát nem szánalmas elhagyni egy ilyen állapotot a gondolatoktól terhes és boldogtalan állapotért?

A küzdelem elkerülhetetlen, ha az ember a gondolatoktól mentes állapotban akar maradni.

Végig kell verekednie magát az úton, mielőtt újra elérné eredeti állapotát. Ha sikerrel jár a küzdelemben, és eléri a célt, az ellenségek – nevezetesen a gondolatok – elcsitulnak az Önvalóban, és teljesen eltűnnek. Az ellenség: a gondolatok. Azok felelősek a világegyetem teremtéséért. Hiányukban nem létezik sem a világ, sem a Teremtő Isten. Egyedül az Önvaló üdvössége az egyetlen Lét.

326. beszélgetés részlet

UGRÁS A KÖNYVHÖZ