Csak menj!

Egy magasított, négyszögletű dobozon ült. Itt aludt, és innen tanított. Alsótestét pokróc fedte. Leültem elé a földre. Szokásához híven a következő kérdéssel indította a beszélgetést:

- Van bármi, amit meg akarsz beszélni velem?
Azt válaszoltam, hogy vándorló elvonulásra szeretnék menni.
Lenézett rám.
Ami – fogott bele mondandójába, ezt a kedves tibeti megszólítást használva –, hallgass ide, Ami, biztos vagy benne? Egészen biztos vagy benne?
- Igen, biztos vagyok benne – vágtam rá. – Kiskorom óta ezt szeretném.
Ekkor apám azt válaszolta: Csodálatos. De ha tényleg ezt akarod tenni, akkor adok egy tanácsot: csak menj! Ne mondd el senkinek, hová mész, még a családtagoknak se! Csak menj, úgy jó lesz neked.

Nem felejtettem el a tanácsát, még ha tizenöt évnek kellett is eltelnie, mire hallgattam rá. Évtizedeken át napi szertartásom részeként folyton elismételtem: Minden állandótlan. A halál figyelmeztetés nélkül jön el. Ez a test is holttetem lesz. Minél érettebbé vált bennem ez a szemléletmód, annál inkább éreztem, hogy még nem tettem teljesen magamévá ezeknek a szavaknak a legmélyebb értelmét. Ám annak lehetősége, hogy ez az állandótlan test holttetem lesz, és én nem valósítottam még meg a törekvéseimet, így sem hagyott nyugodni egy percre sem. Hosszú ideig vártam erre az elvonulásra, amíg már úgy éreztem, eljutottam oda: megteszem vagy meghalok – de talán pontosabb lenne úgy fogalmazni: megteszem és meghalok. Mindent magam mögött fogok hagyni, amit ismerek, és többé nem lesz semmi bizonyosságom afelől, mi jöhet még ezután, éppúgy, mint amikor az ember a halálos ágyán fekszik.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ