Elkaphatod-e a boldogság madarát?

Mivel majdnem tíz évig tanítottam a világ több mint húsz országában, sok különös és csodálatos dolgot láttam, és sok különös és csodálatos történetet hallottam olyan emberektől, akik a nyilvános tanításokon felszólaltak, vagy egyéni tanácsadásra jöttek el hozzám. A legjobban mégis az lepett meg, hogy az olyan helyeken élő emberek, ahol az anyagi javak szinte mindenki számára elérhetők, a jelek szerint a szenvedésnek olyan mélységét élik át, amely hasonlatos az anyagilag kevésbé fejlett helyeken élők által tapasztaltakkal. A szenvedés kifejeződése, amelynek tanúja voltam, bizonyos szempontból különbözött attól, amit Indiában és Nepálban megszoktam, de az ereje nyilvánvaló volt.

A boldogtalanságnak ezt a fokát az első néhány nyugati látogatásom során kezdtem megérezni, amikor a házigazdáim elvittek, hogy megmutassák nekem városaik rendkívül impozáns építményeit. Amikor először jártam olyan helyeken, mint az Empire State Building vagy az Eiffel-torony, óhatatlanul lenyűgözött a tervezők zsenialitása, valamint az a nagyfokú együttműködés és elszántság, amit az építkezés megkövetelt azoktól az emberektől, akik ezeket az építményeket felhúzták. Amikor azonban felértünk a kilátóhoz, akkor szögesdrót kerítéssel találtam szembe magam, amely zavarta a kilátást, és mindenhol őrök járőröztek. Az őröket és a kerítést firtató kérdésemre házigazdáimtól azt a választ kaptam, hogy azért van szükség az óvintézkedésekre, hogy az emberek ne vessék le magukat a mélybe. Mérhetetlenül szomorúnak tűnt számomra, hogy azoknak a társadalmaknak, amelyek ilyen csodákat képesek létrehozni, szigorú intézkedéseket kell bevezetniük annak érdekében, hogy az emberek ne használják ezeket a gyönyörű építményeket arra, hogy megöljék magukat.

Miután meglátogattam néhány ilyen helyet, a biztonsági óvintézkedésekkel együtt hirtelen valami más is világossá vált. Bár az anyagi jóléttel rendelkező kultúrákban élő emberek hajlamosak könnyen elmosolyodni, a szemük szinte mindig elégedetlenségről, sőt kétségbeesettségről árulkodik, és a kérdések, amelyeket nyilvánosan és a magánbeszélgetések során feltettek nekem, gyakran akörül forogtak, hogy a kérdezőik hogyan válhatnának jobbá vagy erősebbé, vagy hogyan juthatnának túl az öngyűlöleten.

Minél többfelé jártam, annál világosabbá vált számomra, hogy a fejlett technológiával és bőséges anyagi javakkal rendelkező társadalmakban élő emberek ugyanolyan valószínűséggel éreznek fájdalmat, szorongást, magányt, elszigeteltséget és kétségbeesést, mint azok, akik viszonylag kevésbé fejlett térségekben élnek. Néhány évig nagyon célirányos kérdéseket tettem fel a nyilvános tanítások és az egyéni tanácsadások során, és a válaszokból az derült ki számomra, hogy amikor a külső vagy anyagi fejlődés üteme meghaladja a belső tudás fejlődését, az emberek minden jel szerint mély érzelmi konfliktusoktól szenvednek, és nem állnak rendelkezésükre belső módszerek, amelyekkel kezelni tudnák ezeket. Az anyagi tárgyak bősége olyan sokféle külső figyelemelterelő tényezőt biztosít, hogy az emberek elveszítik a kapcsolatot a belső életükkel.

Gondoljunk csak bele például, hányan keresik elkeseredetten az izgalom érzését úgy, hogy mindig új étterembe járnak, új kapcsolatba kezdenek, vagy munkahelyet váltanak. Egy ideig, látszólag, az újdonság némileg ösztönzően hat rájuk, de végül az izgalom alábbhagy, és az új érzések, az új barátok vagy az új felelősségek mindennapossá válnak. Bármilyen boldogságot éreztek is az elején, az szertefoszlik.

Tehát új stratégiával próbálkoznak, például kijárnak a tengerpartra. Egy ideig ez kielégítőnek is tűnik. Kellemesen süt a nap, csodálatos a víz, rengeteg új emberrel lehet találkozni, ráadásul új és izgalmas tevékenységeket lehet kipróbálni, mint amilyen a jet-skizés vagy az ejtőernyős vízisízés. De egy idő után még a tengerpart is unalmassá válik. Ugyanazok a régi beszélgetések ismétlődnek újra meg újra, a homok kidörzsöli a bőrüket, a nap vagy túl erős, vagy mindig felhők mögé bújik, az óceán pedig túl hideg. Szóval itt az ideje továbblépni, kipróbálni egy másik partot, talán egy másik országban. A tudat megteremt egy mantrát magának: „Tahitire akarok menni. Tahitire… Tahitire…”
A gond ezekkel a megoldásokkal az, hogy természetüknél fogva átmenetiek. Minden jelenség okok és feltételek találkozásának eredménye, ezért elkerülhetetlenül valamilyen változáson megy keresztül. Amikor megváltoznak a mögöttes okok, amelyek létrehozták és fenntartották a boldogság tapasztalatát, a legtöbb ember végül vagy a külső feltételeket (más embereket, egy helyet, az időjárást stb.), vagy önmagát hibáztatja („valami kedvesebbet vagy okosabbat kellett volna mondanom”, „máshová kellett volna mennem”). Mivel azonban ez azt tükrözi, hogy elveszítettük az önmagunkba vetett hitet vagy az azokba a dolgokba helyezett bizalmat, amelyeknek – úgy tanultuk – el kellene hozniuk számunkra a boldogságot, a hibáztatás csak megnehezíti a boldogság keresését.

Még problematikusabb, hogy a legtöbb embernek nincs igazán világos elképzelése arról, mi a boldogság. Következésképpen azon kapják magukat, hogy olyan feltételeket teremtenek, amelyek visszavezetik őket ahhoz az elégedetlenséghez, amelytől olyan kétségbeesetten igyekeznek megszabadulni.

Mivel ez a helyzet, nem árthat egy kicsit közelebbről megvizsgálni a boldogságot, a boldogtalanságot és a mögöttes okaikat.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ