Az ijedős láma

"A buddhizmust nem igazán az foglalkoztatja, hogy egyre jobban legyünk, hanem maga a felismerés, hogy már itt és most annyira teljesek, jók és alapvetően jól vagyunk, amennyire azt valaha is remélhettük."

Ugye ezt nem hiszi el a kedves olvasó? Nos, hosszú ideig én is így voltam vele. Egy vallomással szeretném kezdeni, ami különösen hangozhat olyasvalakitől, akire egy láma inkarnációjaként tekintenek, s aki előző életeiben állítólag mindenféle csodálatos dolgot művelt. Kisgyerek koromtól a félelem és a nyugtalanság érzései gyötörtek, a szívem kalapált, és gyakran kivert a verejték, amikor számomra ismeretlen emberek között találtam magam. Semmi oka nem volt ennek a szorongásnak, amelyet tapasztaltam. Egy gyönyörű völgyben éltem, szerető családban, szerzetesektől, szerzetesnőktől és olyan emberektől körülvéve, akik elmélyültek a tanulmányaikban, melyek célja belső békéjük és boldogságuk felébresztése volt. A szorongás azonban mégis árnyékként követett mindenhová.

Úgy hatéves lehettem, amikor először kezdtem némi megnyugvást tapasztalni. Leginkább a gyermeki kíváncsiság hajtott, amikor a völgyet körülölelő hegyeken elkezdtem felfedezni a barlangokat, amelyekben buddhista gyakorlók több generációja töltötte az életét meditációban. Olykor felmásztam egy barlanghoz, és úgy tettem, mintha meditálnék. Természetesen fogalmam sem volt, hogyan kell meditálni. Csak ültem ott, és magamban ismételgettem az om mani peme hung mantrát, vagyis ősi szótagok e különleges kombinációját, amelyet szinte minden tibeti jól ismer, akár buddhista, akár nem az. Időnként órákig ültem, és mentálisan ismételgettem a mantrát, de közben hiányzott annak megértése, hogy miért teszem. Mégis azt éreztem, hogy fokozatosan eltölt a nyugalom érzése.
Bár három évig ültem a barlangokban, miközben megpróbáltam rájönni, hogyan kell meditálni, a szorongásom mégis egyre erősebbé vált, olyannyira, hogy azt már Nyugaton nagy valószínűséggel krónikus pánikbetegségként diagnosztizálták volna. Egy ideig nagyapámtól kaptam informális útmutatásokat, aki kiváló meditációs mester volt, viszont szívesebben hallgatott arról, amit a meditációja révén elért. Végül aztán összeszedtem minden bátorságomat, és megkértem anyámat, hogy járjon közben apámnál, Tulku Urgyen Rinpocsénél, hogy formálisan is tanulhassak tőle. Apám beleegyezett, és az elkövetkező három évben különféle meditációs módszereket tanított nekem.

Az elején nem sokat értettem az egészből. Próbáltam elnyugtatni a tudatomat úgy, ahogy tanította, de az nem nyugodott el. Sőt formális képzésem kezdeti éveiben úgy találtam, hogy még zaklatottabb vagyok, mint azelőtt. Minden zavart: a testi kényelmetlenség, a háttérzajok, a konfliktusok másokkal. Évekkel később ráébredtem, hogy valójában nem még zaklatottabb lettem, hanem tudatosabbá váltam a gondolatok és érzetek állandó folyamára, amelyet előtte nem ismertem fel. Figyelve másokat, akik ugyanezen a folyamaton mennek keresztül, most már látom, hogy általános tapasztalat ez mindazok számára, akik azt tanulják, hogyan vizsgálják meg a tudatukat a meditáció segítségével.

Bár kezdtem tapasztalni a nyugalom röpke pillanatait, a félelem és a rettegés éhes szellemek módjára továbbra is üldözött, különösen azt követően, hogy néhány havonta az Indiában található Serab Ling kolostorba küldtek. (Ez XII. Tai Szitu Rinpocse fő tartózkodási helye, aki korunk egyik legnagyobb tibeti buddhista mestere, legfontosabb tanítóim egyike. Örök hálával tartozom hatalmas bölcsességéért, jóságáért és az előrehaladásom érdekében nyújtott útmutatásáért, amit soha nem fogok tudni viszonozni.) Itt számomra ismeretlen tanítványok között, új tanítók keze alatt tanultam, majd visszaküldtek Nepálba, hogy folytassam az édesapámtól kapott képzést. Majdnem három évet töltöttem így, India és Nepál között ingázva, miközben formális képzésben részesültem apámtól és a Serab Ling kolostorban lévő tanítóimtól.

Az egyik legborzalmasabb pillanat nem sokkal a tizenkettedik születésnapom előtt érkezett el, amikor azzal a különleges céllal küldtek Serab Lingbe, amelytől már oly régóta rettegtem: hogy I. Jonge Mingyur Rinpocse inkarnációjaként szertartásosan trónra emeljenek. Több százan vettek részt a ceremónián, és én órákon keresztül ajándékokat vettem át és áldást osztottam, mintha a rémült tizenkét éves fiúcska helyett valaki roppant fontos személy lennék. Ahogy teltek az órák, egyre sápadtabb lettem, és a mellettem álló bátyám, Coknyi Rinpocse már azt hitte, el fogok ájulni.

Amikor visszatekintek erre az időszakra, és mindarra a kedvességre, amelyet a tanítóim tanúsítottak irántam, elcsodálkozom azon, hogyan is érezhettem ennyi félelmet. Utólag azt látom szorongásom alapjának, hogy még nem ismertem fel tudatom igaz természetét. Alapvető intellektuális megértéssel már rendelkeztem, azzal a fajta közvetlen tapasztalattal viszont nem, amely képessé tett volna meglátnom, hogy bármilyen rettegést és szorongást érzek is, az saját tudatom szüleménye, s hogy a nyugalom, a magabiztosság és a boldogság rendíthetetlen alapja közelebb van hozzám, mint a saját szemem.

Csodálatos dolog történt azzal egy időben, hogy megkezdtem formális buddhista képzésemet. Bár akkoriban még nem ismertem fel, az eseményeknek ez az új fordulata maradandó hatást gyakorolt az életemre, és kétségtelenül előmozdította személyes fejlődésemet. Fokozatosan megismertem a modern tudományok elképzeléseit és felfedezéseit – különös tekintettel az agy természetének és működésének tanulmányozására.

UGRÁS A KÖNYVHÖZ